A fiatal író-palántától, Kozma Vince korábban már közöltünk egy novellát. Most egy újabb írással örvendeztett meg minket, s reményeink szerint Önöket is...

Ezer fenyő között

Az utazók, kik sűrűn átkelnek a fenyvesen, s a vének, kik tábortűz mellett üldögélnek és hosszú bajszuk alatt megmosolyogják a fiatalok buta játékait. Tőlük hallhatta az emberiség röpke történelme során a meséket. Históriákat, az erdő csodatévő, misztikus lakóiról. Koboldok, trollok, tündérek és az erdőt védelmező többi mágikus hatalommal megáldott teremtmény.

Róluk szól a legtöbb történet. Azonban...

Él egy fura szerzet, egy nem is oly messzi vidéken. Emberi szem még sosem látta. Csupán elpillanthatott mellette, ráülhetett vagy rosszabb esetben ráléphetett. Hogyan is néz ki? Az attól függ, éppen mikor találunk rá. Éjszakánként hátán alszik és leginkább egy mohás, kissé faleveles, darab kőre emlékeztet. Délutáni szunyókáját, hogy a naptól védje nemes arcát, kövérkés hasán tölti, s ilyenkor háta, legjobban egy vakondtúrás hatását kelti. De egész lényéről elmondható, hogy gallyak, tűlevelek, makkok és az egyéb fákról származó végtermékek mindenütt beterítik. Hol jobban, hol kevésbé. De mindezen természetes mocsok alatt egy parányi öregapó lapul.

Emberi vonást találni benne, elismerem, igen nehéz. Először is, megszabadítjuk a sok levéltől. Majd beállítjuk a kis vízesés alá, hogy a vízzuhatag a rászáradt földet lemossa róla. Most kell egy jó borbélyt keresni, hogy a sok-sok évezred alatt megnőtt szakállat, bajuszt és hajat levágja valahogyan. Ez lenne a legnehezebb része a dolognak. Az a temérdek szőr, már többször körbenőtte a csöppnyi kis testet, s gubancait, csomóit, nem lehetne egy kardcsapással se feloldani.

S végül, a sok tortúra után, köpcös kis figura elevenedne meg előttünk. Arca kemény vonásain talán csak az a parányi két zöldség enyhítene, mit szemének hív. De azokból, egy már sokat látott és megélt lény kacsintana vissza ránk. Ápolta a sebesült állatokat, világra segítette a kicsiket. Reggelente a tisztások pázsitjait harmatozta. Tavasszal kirügyeztette a növényeket. Ősszel pedig nagyot ordított, s úgy beleremegett az egész erdő, hogy az összes levél mi már sárga, vagy barnás volt, egyszerre lehullott. Földről felszedett botjára egy hajszálát kötötte, minek végére egy letört körmét rögzítette, s ezzel az igen érdekes szerkezettel, mikor a nap a legmagasabban járt az égen, elment horgászni, a halállományt ritkítani. Üldögélt, dudorászott, s a víz csillogását figyelte, amit szerény személye fényezett ki. Ha az erdő lakóinak bármi gondjuk volt, csak hozzá fordultak tanácsért, és ő örömest segített is.

Nem, dehogy értett az állatok nyelvén! Egyszerűen hallgatott, figyelt, és rögtön megértette mit akarnak tőle. Szívén viselte mindannyiuk sorsát. A legkisebb fűszáltól kezdve, a legmagasabb fenyőig, a legparányibb hangyától, a legkirályibb szarvasig. Jól ismerték őt, ahogy tudtak, igyekeztek meghajolni előtte, ha arra járt. S újszülött csemetéiket szüntelen bíztatták, hogy nem kell tőle tartani. Ő pedig cserébe mindent megtett, hogy e tiszteletet ne hiába kapja. Az erdő több volt neki, mint egy otthon, a barátja volt, kit mindennél és mindenkinél jobban szeretett.

Egyik éjjel, a sündisznó verte fel álmából. Morgolódott, forgolódott, s embernek ismeretlen nyelven szidott mindent, ami csak a torkán kifért. Végül felült, és meghallgatta szúrós kis barátja meséjét. Maga sem hitte el, hogy mekkora a baj, amíg saját két zöld bogárszemével nem látta. A parányi tisztást a telihold fénye ragyogta be. A fák sűrűjéből kilépve hunyorogni kényszerült, mert az erdő sötétjéhez képest ez most nappali világosságként érte.

Szarvasgida feküdt a földön két tetem mellet. Apját és anyját siratta. Az erdő hű gondozója mellé lépett, térdre rogyott, és simogatással próbálta nyugtatni szegény állatot. Majd a szüleire nézett. Lőtt sebek tanúskodtak szörnyű halálukról. Az összes erdei odagyűlt köréjük. Szemükkel hol a síró gyermeket, hol a bölcs gyógyítót figyelték, ki tehetetlenül rázta a fejét. Kérdőre vonta a környező népeket, hogy az Úr melyik gaz teremtménye tehette árvává a bús gidát. A bölcs bagoly állt eléje, valami furcsa, kétlábú szerzeteket emlegetett. Értetlenül bámult erre a beszédre. Ismerte ezeket, de csak gombát tépni jönnek. A bölcs madár másként vélekedett. Most hosszú botokkal jöttek, mi nagy dörrenéssel tüzes halált lövell amerre néz.

„Buta beszéd!” gondolta, de bízott az éjszaka nemes szárnyasában, s végül adott a szavára. Nem tudta mit is tehetne. Az elhunyt szarvasokat majd elföldelik. De a kétlábúak? Búsan egy korhadt, öreg fához vonult, mit belülről a szú rágott jóízűen. Erős szél, vagy egy villám könnyedén kidönthette volna. Neki támaszkodott, másik kezével a homlokát vakarta. Küzdött könnyeivel, fogait szorította, csikorgatta. E tettet megtorolni nem szándékozott, mert nem akart az orvgyilkosokhoz hasonlóvá válni. Ordított egy nagyot fájdalmában. Minden állat szíve majd beleszakadt hallatára. Az erdő vigasztalni kívánta.

Kiáltása mellé, a már említett fára egy hatalmasat ütött, s e kettős hatás volt neki a kegyelemdöfés. Recsegés, ropogás közepette megindult a törzs, s régi jó barátja vállára borult. A földel együtt szorosan megölelték, és kicsiny kis lelkét kipréselték. De szeretetüket legalább most ők is méltón kifejezhették.