Baltát fogott, és tövestől kicsapta a szederbokrokat anyukám. Masszív asszony lévén nem okozott gondot neki ez a művelet, hiszen ereje több férfiéval vetekszik. A könyörtelen lefejezés oka az volt, hogy a bőséges öntözés és a félárnyékos telepítés ellenére a nap égette a termés egy részét, a másik fele pedig be se érett. Hiába roskadoztak a felfuttatott ágak, nem tudtunk egyetlen finom gyümölcsöt se szüretelni róluk. A kivégzés helyszínére pedig épp most költöznek a törökszegfűk…

Elmélyült, precíz mozdulatokkal palántázza anyukám a törökszegfűket oda, ahol pár órával ezelőtt még hatalmas szederbokrok nyújtóztak az égig kecsesen kapaszkodva a futtató létrákba. Szép volt a zöld levéltenger, amelyet fekete és piros gyümölcsök tarkítottak, s vonzották minden nap a kezet és a szemet, hogy megtapintsa, s megvizsgálja, vajon érett-e már annyira ez az illatozó finomság, hogy hagyjuk szétolvadni a szájban?

Hónapokon át hiába vártunk a szüretre. Pedig locsoltuk bőszen, babusgattuk, türelemben nem volt hiány. Most viszont rájöttünk arra, hogy a nagy hőségben egyre kisebbre zsugorodtak a szemek, s többszörös tesztelés után nyilvánvalóvá vált, hogy az íz nem koncentrálódik a töpörödés hatására, és „savanyú köpdösés” követte mindig a próbálkozást.

Anyukám megelégelte a helyzetet, odanyúlt a baltáért, és huss-huss repültek az ágak, sírtak a levelek, s tört össze a gyümölcs a Végső Összeomlásban. A gyökerek sem úszták meg a lázadást: hasadt a tő, fröccsent a föld (mint a vér), ahogy testébe hatolt az éles fém, és szakította szét ölelkezését a bokorral.

A halálból viszont mindig élet sarjad – tudjuk jól -, így a fájdalmas könnyeket törökszegfűkkel itattuk fel. A szeder aljában eddig néhány rózsa tündökölt. Fél méteres kertet kapott minden tő. E kertecskékbe került most a színpompás kétnyári virág: rózsa, törökszegfű, rózsa, törökszegfű, rózsa, törökszegfű, rózsa, törökszegfű…. hosszú sorban, váltakozva.

Most van az ideje a palántázásnak – ha jövőre színpompás virágokban akarunk gyönyörködni. A törökszegfű virágját tavasz végén bontja. „Elméletileg” kétnyári, de ha hagyjuk magot érlelni, akkor akár több évig is elélhet.

Szereti a világos, napos helyet, és a bőséges öntözést. Kedveli az agyagos, kissé meszes talajt – de nem kényes mást talajtípusokra sem. Vadon is sokszor találkozhatunk vele. 60 cm magasra is megnő, virága lehet fehér, rózsaszínű, ibolya, vöröses, egyszínű és telt, kétszínű – megannyi variációja létezik. Bódító illatával vonzza a pillangókat, méheket és a madarakat is.

Sokan „szakállas szegfű”-nek hívják. Őshazája a dél-európai hegyekben található, a Pireneusokban és a Balkán-hegységben.  A viktoriánus Angliában a lovagiasság jelképének számított. Angolul „sweet william”-nak hívják, s ennek kapcsán jöjjön zárásként egy kis érdekesség: amikor 2011-ben Vilmos herceg nőül vette Kate Middleton-t, a menyasszonyi csokorba is tűztek törökszegfűt a vőlegény tiszteletére! 

A cikk első megjelenése:

http://www.fmc.hu/2017/09/10/sweet-william-itt-a-torokszegfu-palantazasi-idoszaka/