Az Év Ismeretterjesztő Tudósának választották meg Lukács Bélát. A népszerű fizikus munkáját a Tudományos Újságírók Klubja ismerte el e kitüntetéssel, amelyet tegnap adtak át neki Budapesten. A Zámolyon született, jelenleg Székesfehérváron élő Lukács Béla számtalanszor tartott már előadásokat A Szabadművelődés Házában a magyar nyelv rokonságairól, az evolúcióról, a genetikáról, a közgazdaságtanról, s mint zámolyi kötődésű tudós, nemrég megjelent „Csokonai a néphagyományokban” című könyve is .

Lukács László az egyik legkiválóbb magyar néprajzkutató, aki emellett még a Szent István Király Múzeum főtanácsosa, a Kodolányi Főiskola tanára, egyetemi oktató és még sok más egyéb poszt tulajdonosa is. A kutatók és az információkra szomjúzó olvasóközönség nagy örömére megjelent könyvéből, a „Csokonai a néphagyományban” –címűből kiderül, hogy a felvilágosodás legjobb magyar poétája igencsak vonzódott a népdalokhoz, melynek nyomait számos esetben felfedezhetjük verseiben.

Persze, nemcsak erről szól e kötet, hanem nagyon sok érdekes dolgot is felvillant azon ember életéből, akit sokan a borissza bohémjának, pokoljáró Faustnak, garabonciás diáknak vagy táltosnak tartottak. A róla szóló legendák rendkívül fantáziadúsak: egy hajdúhadházi monda szerint például „…már kétéves korában folyékonyan olvasott, pedig senki nem tanította az olvasásra.

A kéményfüstről megmondta, hogy melyik házban mit főznek. Mindenkinek tudta a nevét. Tudott beszélni az állatokkal, a madarakkal és a fákkal. Azt is tudta, hol volt elásva a kincs, de arról sohasem szólt senkinek sem, mert akkor megnémult volna. Azt is tartották róla, hogy esőt és szelet is tud csinálni.” Sőt, több olyan hiedelem is kötődik hozzá, melyek csodás képességeit emlegetik.

Ezekben többször is állati testet ölt magára tettei véghezviteléhez: állítólag kétszer is viaskodott a hadházi táltossal fekete bika képében, míg le nem győzte. S olyan történetek is keringtek róla, melyekben a harapós ebek békés báránykákká változtak közeledtére, a megcsapolt mestergerendából bort fakasztott, az út porába általa rajzolt lovaskocsi valósággá vált és egy pillanat alatt repítette barátaival Pestről a Debreceni Nagyvásárra, ott pedig a szalmacsóvákból hízó disznókat varázsolt, hogy az árukon jót mulathasson.

A népi száj-színezte történetek pedig a mai napig nemcsak verbálisan keringenek, hanem a tárgyi világban is megjelennek: felvillannak egy díszkulacsra festve, fali tányérokra pingálva, kapufaragásokban, domborműveken vagy a mézeskalácsokon cukormázból mintázva. A színes, olvasmányos történetek, idézetek és a sok-sok gyönyörű illusztráció rendkívül élvezetessé teszik e könyvet, melyhez hozzátartozik az is, hogy Lukács László Csokonai városában, Debrecenben tanult az egyetemen, így olyan információk is a birtokába kerültek, melyek egyébként talán sose bukkannak elő.

Az író ráadásul nemcsak Csokonai néphagyományokban betöltött szerepével, a balszerencsés napok –jövendöléseivel (1896-ra megjósolta a világvégét) foglalkozik művében, hanem többször is párhuzamot von az esztétikailag és alkatilag is rokon Petőfi Sándorral, akiről – mint tudjuk - szintén számos legenda keringett.