Advertisement
Advertisement

Advertisement
Advertisement
Kozma Vince - Novella I. Nyomtatás E-mail
Írta: Temesvári Márta   
2008. április 30.

"Kozma Vince a becsületes nevem. Az Úr 1990. évében láttam meg a napvilágot Budapesten. Egy ideig Tökön éltünk, most Bicskét tekintem otthonomnak. A helyi Szent László Általános Iskolában kezdtem meg tanulmányaimat, majd a szintén itt székelő Vajda János Gimnáziumban folytattam. A későbbiekben esztétikát, vallástudományt, vagy filozófiát szeretnék tanulni. De minden álmom, hogy hivatásos tollforgató legyek."

- így kezdődik az a levél, amelyet néhány nappal ezelőtt kaptam, majd így folytatódik: "Édesapám gazdász, édesanyám tanítónő, és testvérekben nem szenvedek hiányt. Azóta szeretnék írással foglalkozni, mióta azt az A betűt az elsős füzetembe véstem. Kezdetben gyerek fejjel meséket írtam, majd lazább stílben fogalmaztam meg baráti köröm hihetetlen kalandjait. Ez lassan átalakult egyfajta szarkasztikus írásmódba, amiről az utóbbi időben szoktam le. Amit esetleg fel lehetne írni a sikerfalamra az, hogy az osztályunk karácsonyi darabját én írtam. Kétszer is... mivel az első változat silányra sikeredett, de végül pár ötletet felhasználva, Andersen, Kis gyufaáruslányát dolgoztam fel. Ha elkap a hév, akkor kisebb szösszenetek hagyják el elmémet, de úgy általában a regényemen dolgozom (mint azt sok kamasz teszi...). Ebben a levélben küldöm három novellámat, amelyek remélem elnyerik az Ön, és kollégái tetszését..."

Hát, így lett. Olvassák el Önök is e "trió" első darabját:

 

Halottan, egyedül

Kopp, kopp, kopp – esőcseppek verdesték az első emeleti ablakot.

A parányi vízdarabkák kicsit megpihentek az üvegen, majd kedvtelenül engedtek a föld vonzásának. Hogy ne legyenek magányosak a Szél egymáshoz terelgette őket, s így meghízva bár, de társaságban folyt tovább az útjuk. Végül is mindenki megismerkedhetett a másikkal, mikor az ablak alatt hízó pocsolyába belecsobbantak.

A lány érdeklődve figyelte az esőcseppek kalandjait. Nevet adott nekik, s magában fogadott, hogy melyik ér le elsőnek. Vagy, hogy melyik dagad nagyobbra röpke élete során.

Az emberek sorra azt hitték volna, hogy a napsugarakat lesi, és várja, hogy kimehessen a szabadba. De erről szó sem volt. Egyáltalán nem unalomból játszadozott a csöpp cseppekkel. Természetesen nem volt bolond. Igazából nem érdekelte sem az eső, sem a napfény, maguk az esőcseppek meg végképp hidegen hagyták. Egyszerűen arról volt szó, hogy mindig élt a sors kínálta lehetőségekkel. Most szakadt, és emlékezete szerint még sosem figyelte meg ilyen esetben az ablakát – egyszer mindent ki kell próbálni.

De volt már rá példa, hogy gyöngyfűzés közben az egyik parányi műanyag golyóbis a földre hullott. Nem is a földre! Miket beszélek? A szőnyegre. A gyöngyöt nem találta, de ha már úgyis oly közel került a kárpitjához, gondolta megszámolja, hány szál alkotja. Így is lett! Szerette azt a darab rongyot, hiszen neki köszönhette, hogy nem szokott fázni a lába. Nagyon megörült, mikor a számolás végére ért. Egy értékes információ birtokába jutott, szobája legfontosabb alkotóeleméről.

Ősi emberi szokás, hogy az öröm csak akkor válik igazi boldogsággá, ha azzal másoknak elkérkedhetünk. S mivel ezt az élményt nem akarta senkivel sem megosztani, így csak addig tartott, míg a következő gyöngyöt fel nem fűzte a sorra. Nem tartozik a történethez, de tény, hogy végül egy igen szemrevaló nyaklánc kerekedett ki a dologból.

Újra nem érdekelte semmi.

Bár, ez nem teljesen igaz. Egy dolog volt amivel szeretett foglalkozni... akivel. Mikor rágondolt, a világ megszűnt körülötte, s csak ő és az áhított másik fél létezett. A fiú átkarolta, a lány hozzábújt, s csendben dúdolgatva andalogtak. Ilyenkor rendszerint elmosolyodott, s környezete megkérdezte, minek örül annyira. Szörnyülködve eszmélt rá, hogy igazuk van. Nincs miért jókedvűnek lenni, hiszen sosem lesz az övé. Ajkai lehajlottak, és ez lett a legfrissebb probléma. Ezért nem is szeretett rá gondolni, mert utána a szomorúság és a magány fekete szörnye telepedett meg szívében... már a sírás sem segített. Így nem hullatta könnyeit, csak szobája sarkában, az egyetlennel, ki gondoskodik róla, a Sötétséggel gubbasztott magzati pózban, s várta, hogy a fáradság bezárja szemeit, és ő az öntudatlanság állapotában ne gondolhasson semmire.

A furcsa szerelem úgy kezdődött, mint ahogy az általában lenni szokott. Éppen csak hátradobta hosszú haját, mikor ott állt Ő. Az ételautomatába dobálta az érméket, megnyomott egy gombot, kivette az édességet és zsebre vágta a visszajárót. Először, csak megtetszett neki. Játszadozott a gondolattal, hogy milyen jó lenne. Aztán szép lassan kiment a fejéből a dolog.

Másnap újra ott volt. Az azt követő napon is. Eljött a hétvége, de hétfőn megint látta. Csak mint véletlen dologra tekintett erre. Ám egyre gyakrabban állt ott, s figyelte a fiút. Mígnem az egyszerű szokás rutinná, s végül megszállottsággá vált. Csengettek, és kémlelte is a robusztus gépet a folyosó sarka mögül. S a csodált személy pontban a negyedik szünet hatodik percének tizenkettedik másodpercében megnyomta a kis fehér gombocskát. A lány füzetében vezette, hogy mikor, s mit vesz. Egyszer a fiú késett egy keveset. Ezt személyes támadásnak vélte, s már azon volt, hogy szakítson vele, de hatalmas szíve inkább megbocsájtott. Szegény srác nem is tudott róla, hogy nem létező szerelme majdnem elhagyta.

A gondnok felfigyelt a falat tarkító mély körömnyomokra, de nem tulajdonított neki különösebb figyelmet... majd eltakarítja.

Megpróbálkozni a lehetetlennel? A fiú közelébe kerülni? Ugyan... A Magányosság lánya ő, s nem hozhat szégyent apjára. Dajkája a Sötétség, s játszótársa a Végtelen Idő, mi haláláig kínozza. Ki akarna egy ilyen érdekes família tagja lenni?

Így minden, mit naponta tett, csak unaloműzéssé vált, míg a kegyes Kaszás nem indul aratni. Unaloműzéssé, hogy ne gondoljon fájdalmára.

Kinyitotta tehát az ablakot, hogy szippantson egy kis friss levegőt. Az eső a hajára záporozott, s elkezdte számolni a cseppeket. Sötétedett már, szeme is alig bírta, becsukta hát, s álmában lebucskázott az aszfaltra.

Koponyája koppant, nyaka reccsent, vére fröccsent, s most a Feledés fogta örökre örökbe.

Senki nem emlékszik már rá. Se barátai, se a fiú, ki amúgy soha nem tudta meg, hogy valakinek milyen fontos volt. Egyedül a gondnok gondol rá, ki éppen most tünteti el a kaparásnyomokat a falról.

Hozzászólások
Hozzászólást csupán a bejegyzett felhasználó tehet hozzá!

3.21 Copyright (C) 2007 Alain Georgette / Copyright (C) 2006 Frantisek Hliva. All rights reserved."

 
< Előző   Következő >