A Leghosszabb Nap Fesztivál utolsó fellépője a Korai Öröm zenekar félórás késéssel kezdte koncertjét. A városi népzenét, pszichedelikus etnót játszó, mára 14 éves múlttal, nemzetközi elismertséggel bíró csapat a szokványos laza eleganciával, könnyedséggel foglalta el helyét, a tízperces beállást követően pedig beúsztak a „korai-hangzásnak” megfelelő, már jól ismert hangok.

Az énekes Vécsi Tibor felkonferálta az első „dalt”: „Most pedig következzék az a dal, amelyik egy lágy, nyári estéről szól”. (Hát persze! A zenekart ismerők tudják, a Korai Örömnek többnyire nincsenek dalcímei, még a lemezeik is a kiadás évével jelzettek) Az első negyedóra lágy, szállós atmoszférája csodásan illeszkedett a Zichy liget öreg fáinak milliőjébe, de a tempó percről percre gyorsult.

A három ütős, két gitáros láthatóan egyre jobban átszellemült, Vécsi Tibor pedig a szokványos táncát lejtette, Paizs Miklós eközben néha meditált, néha belefújt a didgeridoojába, esetleg előhúzott egy-egy furulyát. Furcsa, semmihez sem hasonlítható atmoszféra, amit a Korai Öröm teremt, zenéjük modern és közben mélyről és régről szól, teljesen magával ragad.

A teljes átlényegülésig játszott repetitív témák, majd a megdöbbentő ritmusváltások, s persze a zenekarhoz tartozó vj által vetített képek hatására bűvölet lesz úrrá az alkotókon és a publikumon is. A ráadásban Paizs dorombja versenyt futott a kongákkal, dobokkal, aztán amilyen finoman úszva kezdődött, oly hirtelen ért véget, Vécsi szavaival: „Köszönjük, hogy itt lehettünk, szeressétek a zenét”