Alázat, önzetlenség, isteni áldás, jézusi szolgálat, kimondatlan, s végtelen hála az elesettek szemében. Röviden így foglalhatnám össze azokat az érzéseket, amik bennem kavarogtak, amikor Söréden jártam, a Teljes Élet Szociális Alapítvány táborában. E keresztény szellemiségű helyen azokat a sérült gyermekeket és felnőtteket táboroztatják önkéntes segítők nyaranta, akik családokban élnek, de egy-két hétre más miliőbe vágynak.

Sorstársaik közé, ahol érdekes programok, szórakozás várja őket, s persze olyan „ép” emberek, akik elhivatottságot éreznek arra, hogy törődjenek a szeretetre szomjúzókkal.  

A programokon a részvétel ingyenes, a költségeket a Teljes Élet Szociális Alapítvány állja, mely Kuratóriumának elnöke, Deli József a kezdetek óta meghatározó alakja volt a szervezetnek és a tábornak. Ő maga már ifjú korában, a ’70-es évek végén, ’80-as évek elején erőteljes késztetést érzett arra, hogy segítsen a rászorulókon, ezért nyaranta egy dunaalmási református intézetbe járt társadalmi munkát végezni, ahol sérült gyermekeket gondoztak. Takarított, meszelte a málladozó falakat, hiszen az idő tájt az állam nem támogatta az ilyesfajta intézményeket, így minden hívő lelkű, tiszta szívű ember felajánlotta két kezének gyümölcsét, ha szükség volt rá.

Egy napon, midőn Deli József a tornaterem lábazati festésénél az elhatároló csíkot készült megrajzolni, két gyermek surrant mellé, akik felettébb érdeklődtek a munkafolyamat iránt. Az egyik rögvest kezébe is vette a vonalzót, a másik tartotta a dobozt, majd a „mű” elkészülte után sétálni hívták „mesterüket”. Megfogták kezét, s a vidáman libbenő, lombos fák alatt a természetről beszélgettek és azokról a tárgyakról, amik körülvesznek minket. Mindenre kíváncsiak voltak, s záporoztak a kérdések, melyekre lassacskán nemcsak ők, hanem a hozzájuk csatlakozó, egyre csak bővülő csapat tagjai is lelkesen várták a választ.

.

„Hősünket” akkor egy olyan hatalmas szeretetgömb vette körül, hogy sírni szeretett volna. Érezte a ragaszkodásukat, az összetartozást, a bizalmat, ami felé áramlott, s ez az élmény meghatározta egész életét. Így 1983-ban, amikor néhai dr. Kovács István budapesti lelkipásztor és gyermekorvos felkereste a székesfehérvári püspököt azzal, hogy Söréden, a római katolikus plébánia épületében fogyatékos fiatalokat szeretne nyaraltatni, ő is csatlakozott a kezdeményezéshez, s háttérmunkákat vállalt: takarított, mosott, szállította az élelmiszereket. A következő évben pedig már úgy gondolta barátaival, hogy önálló szervezésben, a székesfehérvári sérültek számára is lehetővé teszik e nyaralásokat, így 1984-ben, dr. Simonyi Gyula ügyvéd aktív közreműködésével az első csoport birtokába is vehette a tábort.

A Fejér megyei turnusok száma pedig a nagy érdeklődés miatt egyre csak nőtt és nőtt, így tavaly már a budapesti sérültek Héregen nyaraltak, a sörédi tábor pedig kizárólag az Alapítvány hatáskörébe tartozott. Sétálok a templom felé. A bejárat előtt egy kerekesszékes fiatalt itatnak gondozói. Odébb a Napba mosolyog egy bájos arcú kisfiú (bár, mint megtudom, 26 éves, de hát nem látszik annak, így nevezzük csak így, ahogy első látásra gondolná az ember, amilyennek Isten megtartotta, ártatlan kis Angyalnak), s rohan, hogy elkapja a csiklandozó, meleg sugarakat. Ápolói kacagva futnak utána, de hát a szabadság mindenkinek jár. Még neki is.

Sőt! Eszembe jut egy hölgy, akit tavaly láttam ehelyütt, s akit most nem vélek felfedezni. „Anya” –ez a szó piroslott akkor a pólóján, s kacagva kergette ezt a kis szemfüles csavargót. „Azért e felirat, mert én vagyok itt a legidősebb, s mindenki olyan, mintha a saját gyerekem lenne: igénylik a törődést és rengeteg szeretetet adnak.” – válaszolt akkor a még fel sem tett kérdésemre. Aztán megtudtam, hogy 54 éves, Bátori Zsuzsannának hívják, s 10 éve segíti a fiatalokat Söréden. Hogy miért? Nővérének kisfia down-kóros, sokat nyaralt e táborban, így magától értetődő volt, hogy a família minden tagja eljön segíteni: ez a rendszeres nyári program. Azt mondja, itt megtapasztalja mindenki azt, amit a való életben nem lát: hogy segítenek a másik embernek anélkül, hogy azt kérni kellene. S ebből lenne jó valamit átmenteni a hétköznapokba is. Sok fiatal, sajnos nem hajlandó erre a szolgálatra, mert úgy gondolja, hogy ez valamiféle lemondással jár, pedig nem az.

.

Sőt, örömforrásként tekint az itt töltött hetekre Kereki Judit is, aki csupán 25 éves, mégis már 7 esztendeje dolgozik e táborban, melynek jelenlegi szakmáját is „köszönheti”. 18 éves volt, amikor a gimnáziumi érettségi után egyik ismerőse elhozta Sörédre. Itt pedig olyan élmények érték, hogy döntött: konduktor lesz! Elment a Pető Intézetbe tanulni, s azóta is értelmi fogyatékosokkal és testi sérültekkel foglalkozik. Az idei tábor első turnusának lakói hétfőn vették birtokukba kis birodalmukat.

Tinta Anikó, az egyik táborvezető elmondta, hogy jelenleg 18 gyermeket látnak el a plébánián: 9 lányt és 9 fiút. A társaság teljesen vegyes: van, aki mozgássérült, de szellemileg teljesen egészséges, vannak enyhén, közepesen és súlyosan fogyatékosok, down-kórosok, autisták. Velük több, mint 20 segítő foglalkozik: délelőtt szentmisét tartanak, utána kézműves foglalkozások következnek gyöngyfűzéssel, ragasztással, festéssel, ebéd után csendes pihenő, délután pedig sportosabb, aktívabb játékokra kerül sor a szabadban akadályverseny, vetélkedők formájában. De voltak már bohócok is, felléptek közkedvelt együttesek, illetve buszos kirándulásokat is szerveznek olykor, ha elég autót tudnak szerezni. Tavaly sajnos erre nem volt lehetőségük, így a tervezett csókakői kirándulás elmaradt, s a falu határában volt a szokásos „babazsúr”. A tábor idei fő témája a reneszánsz, így Mátyás király udvarát idézi fel a helyi miliő és a foglalkozások.

Fotó: Temesvári Márta

Persze, nemcsak a programok vonzzák a táborozókat és az önkéntes segítőket, hanem egy különös világ is, ami körbeveszi e helyet. Úgy érzi az ide látogató, hogy minden álom megvalósulhat, mintha itt és most jönne el Isten Országa. És ehhez még hozzájárulnak a keresztény szellemiséget sugárzó mozzanatok is.

Tavaly végighallgattam a „sörédi tábor miséjét” (tegyük csak idézőjelbe, hiszen mindjárt kiderül, hogy milyen különleges esemény is ez!). A misét Tornyai Gábor plébános celebrálta, ahogy pappá szentelése, azaz 1999 óta számos alkalommal. S így már megszokhatta, hogy bizony ezek az ünnepi alkalmak egyáltalán nem szokványosak, hiszen a gyermekek szabadabban kezelik a rendet, kötetlenül mozognak a templomban, kapnak hangszereket is, melyekkel zenélhetnek, s akad olyan muzikális ifjú titán is, aki a dalok közepette táncra perdül a padok között. Tornyai Gábor mégse haragszik érte soha, mert, mint mondta, szereti ugyan a mise liturgiáját, a vele járó szimbólumokat, képeket és a rendet, de ez most egy másfajta színnel ajándékozza meg őt és a hallgatóságot is. Az igazi, hamisíthatatlan, „sörédi tábor” ízével.