Barlay Ö. Szabolcs atya lassan befejezei legújabb könyvét, amely témája Kosztolányi Dezső élete, munkássága és Istenhez fűződő viszonya. A mű első részeit már közzétettük e honlapon, s - ahogy ígértük - folyamatosan bemutatjuk Önöknek az újabb és újabb ciklusokat. Következzék tehát a folytatás...

A  HALÁL  ÁRNYÉKÁBAN  A GYÓNÁSIG

                           „aki elkészült a halálra, az elkészült az életre is” 

E fejezet élén hadd szóljon pár mondatot a teológus. Annak megértéséhez, átéléséhez ugyanis, ami most következik, nem elég tudós irodalmárnak lenni. Itt a teológusnak, a papnak, a halállal viaskodó beteget szolgáló papnak is szerepe van. Épp ennek negligálása miatt marad torz legtöbb írónk, közéleti emberünk életrajza. T.i. kimarad a lényeg! Épp az amivel, illetve Akivel az író, jelen esetben Kosztolányi Dezső a legmélyebb és sorsdöntő óráit akarja átélni. 

Az előbbi fejezetben is láttuk, hogy ő az Ámort, vagyis az élet örömeit, a szerelmet, feleséget, gyermeket, barátságot, - és ide sorolom - a vallás, a katolikus liturgia „gyönyöreit”, sohasem tudta elkülönítve átélni a Mors, vagyis a szomorúság, a  fájdalom, az iszonyat, a haláltól való állandó rettegés egyre növekvő árnyéka nélkül. És ezt az árnyékot sohasem tudta, és azt hiszem, nem is akarta átlépni. Gondoljunk csak a játék szenvedélyét eksztatikusan átélő vers utolsó mondatára:”Tudsz-e, tudsz-e halált játszani?” (A versben sehol nem kérdezi kétszer a „tudsz-e”, csak itt, a végén, mert számára ez a legnagyobb probléma, és érzi – már most! – hogy itt lesz legnagyobb szüksége valakire, Ilonára, aki mellette marad mindvégig. Érezte, hogy a „játék” a Mors Imperatorral, a leghatalmasabb és legkegyetlenebb nagyúrral, mindennél drámaibb, sőt tragikusabb lesz. Mint látni fogjuk, valóban így történt. Érzése nem csalta meg! Mintha az élete végén bekövetkezett konverziót vetítenék előre az ilyen mondatai: „Csak az él, aki minden pillanatban kész a halálra. Aki elkészült a halálra, az elkészült az életre is”, írja Esti és a halál című novellájában .

Életének utolsó tíz éve alatt feltűnő változáson ment keresztül. Minél rendezettebb, harmónikusabb életének külső kerete, annál gyakrabban és annál erősebben tör fel  lelkéből  egy megmagyarázhatatlan nyugtalanság. Úgy érzi, hogy szűk neki ez a világ. És nyugtalansága olykor örjöngésbe csap át. Ilyenkor kimegy az erdőbe maga egyedül, és ordít. Ez történt vele most is, amikor elérte  negyvenedik évét: 

                                  De most felordítok egyszerre! Negyven!

                                Eszembe jut minden!Hová megyek? 

A téma, az alap probléma mindig ugyanaz. Bizonyosságot akar. Nem elégszik meg a homályos hittel. Ő látni akar: 

                              Amint vezetsz itt e homályos erdőn

                               És nem látlak, én Alkotóm! Teremtőm!

                               Én Rombolóm! Félek veled! Ki vagy?

                                                                                        ( Ordítás az erdőben ) 

Éppen az ilyen mondatok jelzik, hogy nem a világ Világosságával, nem Istennel van baja, hanem azzal, hogy a köd miatt nem látja őt. Az amit  Pál apostol oly zseniálisan fogalmaz meg:”Ma még csak tükörben, homályban látunk”( 1 Kor 13,12). Ő színről színre akarná már most. A teológust megrendíti ez az ordító türelmetlenség, melyet Kosztolányi maga nevez „Isten-kívánó vágynak”. A Köd előttem köd utánam című versében le is írja, hogyan sírt amiatt, hogy mindent vastag köd borít. És még az ördög is vigyorgott: 

      Az ördög rámöltötte nyelvét,

                                         s röhögve mondta: este lett,

                                                örökre este – s szörnyű emlék –

                                             meghaltak mind az istenek.  

                                             Fáztam. Azt hittem, álmodom.

                                               És eltemettem önmagam

                                              egy fekete, csillagtalan

                                                karácsonyon… 

Különben is nagyobb figyelmet kell fordítanunk Kosztolányi jelkép-rendszerének egy fontos és igen gyakran használt elemére, a csillagokra. Ez is nélkülözhetetlen kulcs az író „belső várkastélyának” hét pecsétes zárához. Mindaz, amit ezzel kapcsolatban most  mondani szeretnék, majd leghíresebb versében, a Hajnali részegség-ben köszön vissza, és lesz teljesen érthetővé. 

A csillagok „misztikája”.

A csillagokról mindenki tudja, hogy azok a köd és a gomolygó felhők fölött mindig ragyognak. Különös misztika ez. Hiszen a csillagokat csak úgy csodálhatjuk, ha felfelé nézünk, fel az égre, az égi palotába, melynek ők a legszebb drágakövei. És ugye  -dogmák ide, hittitkok oda- az az égi palota mégis csak annak a láthatatlan Teremtőnek zsámolya, ha nem a trónusa. És ugye az a határokat nem ismerő végtelenség mégis csak térdre kényszeríti a legbeképzeltebb tuodóst is:”ti vagytok a fény, én a föld pora, Ó csillagok, sugárzó csillagok…Értetek ma is élek-halok, Ó csillagok, szépséges csillagok”

(A csillagokhoz) 

A Kosztolányi alkotta csillag-misztika lényege, hogy benne egy elszakíthatatlan kapcsolat-rendszer rejlik: ahol megjelennek a csillagok, ott mindig valamilyen láthatatlan módon az Isten is jelen van. Nem véletlen az, hogy kapcsolatot keresett Prohászka püspökkel, a Dum spiro spero apostolával. Ő épp azzal erősítette a trianoni láncokkal megbilincselt népét, hogy meggyújtotta a lelkekben a csillagok reménysugarát

„Amig élek remélek”. De ez megfordítva is érvényes, csak addig van bennem Élet, amíg van miért remélnem. 

Tulajdonképpen a Cicerótól származó prohászkai axioma ad magyarázatot Kosztolányi lelki válságára.  És ha ezt az imént vázolt csillag-szindróma eszköztárával kíséreljük megfogalmazni, akkor tételünk így hangzik: Kosztolányi isten-élménye, hite, vallásossága egyenes arányban hanyatlik vagy növekszik „az égi palota” csillagainak elhomályosodásával vagy ragyogásával.

Ezért van az, hogy fiatalkori lázadásai éveiben ilyen vésztjósló sorokat ír: 

                                Diákkoromban, vékony kis legényke,

                                     fölnéztem a didergő csillagokra. 

                                       ..Még most is ég a csillag, ahogy ottan..

                                     csak én nem égek már, ki úgy lobogtam,

                                     Álmos szemem keresi fönn a rég-volt

                                     csodákat, és oly búsan mondja szívem,

                                     hogy nékem már a csillag is sötét folt.

                                                                                       (A bús férfi panaszai)

  A csillag-témájú versek elemzése közben egyre világosabbá válik, hogy a „csillagtalan éjszaka” Kosztolányinál azonos a kétellyel, a hit összeomlásával, a kétségbeeséssel, a teljes magánnyal, az értelmetlen disszonanciával, a „végzetek piros pecsétjével”. Ha nem ragyognak élete egén a  sugárzó, szépséges, vezérlő, száguldó, hatalmas csillagok, akkor semminek sincs értelme.

Az „egyenlet” teljesen világos, csak be kell helyettesíteni a megfelelő, adekvát fogalmakat. Vagyis ha az égi palota ura „bált rendez”, ha sziporkáznak a szebbnél szebb égi csodák, akkor lelkébe rend, harmónia, boldogság költözik, karjai nemcsak  dolgoznak, de ölelnek is, ajkai nemcsak szavakat dadognak, de csókolnak is. De ha eltűnnek a csillagok, akkor „ szájába pecek feszül”, „szaladó lábát hurok köti”, „szemei csupán gyönyör gödrei”, - egyetlen miértre sem érkezik válasz, és semmire sincs megoldás:”mit érek én, mit az egész világ?” (Fohász csillagtalan  éjjel) 

A teológus szemével nézve ezt a szituációt, annyi megállapítható, hogy a hit nem az érzelmi állapottól függő lelki tényező, hanem virtus, erény (melynek szó-gyöke az erő). Az értelemben és az akaratban fészkel. Azt is tudni kell, hogy a hit eleve és lényegénél fogva kizárja a látás bizonyosságát. És ez nemcsak a vallás és az egyház hittitkaira érvényes, hanem a mindennapi életünket átszövő legbanálisabb titkokra is. Ha valamit kézzelfoghatóvá tesz az élet, akkor a hit azonnal a látás evidenciájába torkollik és a látás ujjongásává fokozódik. A hit tehát nem csupán a vallás, hanem mindennapi életünknek is legsebezhetőbb pontja, és sohasem a jelenben, hanem a jövőben válik letagadhatatlan ténnyé.

Éppen ezért várható volt, ismervén Kosztolányi karakterét, nem elégszik meg ezzel a labilis, érzelmeken nyugvó „misztikával”. Utólag áttekintve konverziójának fázisait, előre várható volt, hogy valaminek történnie kell. Diákkorában helyesen látta, és le is írta naplójában, hogy „A vallás annyiban igaz, amennyiben a túlvilági és általunk meg nem érthető tényeket mintegy átülteti a mi gondolkozási módszerünkre, mintegy personifikálja, s ezért tehát el kell ismerni a dogmákat és hozzá szigorúan ragaszkodni kell”. Ebben a mondatban mindaz benne foglaltatik, ami a hit lényegéhez tartozik. Ennek a rendnek regulája ellen lázadt fel, és azóta szállt vastag köd az ő csillagos egére. Van, aki sose látta az „ égi palota” csodáját, mert vakként jött a világra. Csakhogy Kosztolányi 15 évig látta, és hiába beszélte le a hitről Nietzsche, meg a többiek! Nem tudták elfelejtetni vele azt, amit saját szemével.látott.

Ahhoz, hogy visszaálljon lelkében a béke, vagy másként fogalmazva: ahhoz, hogy a mennybolt teremtőjének, Istennek világa -beleértve saját világát is- kozmosszá változzék, még valami megrendítő dolognak kell történnie. 

Lelkében az Amor, a szeretet, mely a világot létrehozta és mindmáig fenntartja és élteti, már régóta élő valóság,  és Ilona és Ádám fia óta  élvezi. Sőt extasim passus est, eksztázisban tartja!  De a .másik titokkal, a Mors-sal és különösen azzal a túlvilággal  még nem tud mit kezdeni.

Van valami megmagyarázhatatlan, vagy inkább gondviselésszerű, hogy kisgyerek kora óta a halál tényétől, de különösen a halál utáni élet titkainak számtalan kérdésétől nem tud megszabadulni. Még álmában is ez foglalkoztatja. Arról álmodott, hogy meghalt. Felesége férje életrajzi regényében összegyűjtötte azokat a verseket, írásokat, megjegyzéseket, melyek jól mutatják, hogy ez volt élete központi kérdése. Ezt klasszikus tömörséggel egyik novellájában így mondatja el a főszereplővel:”Csak az él, aki  minden pillanatban kész a halálra. Aki elkészült a halálra, az elkészült az életre is ”.

Az előbbi idézetet nagyon komolyan kell vennünk. Azért mert mindaz, ami ezután következik, igazolja Kosztolányi magatartását. Ő nagyon komolyan vette az életet is, a halált is. A teológus irodalomtörténész meg meri kockáztatni ennek magyarázatát: mert komolyan vette az élet és a halál urát, az Istent.

De minderről tanúskodjék maga az író. 

„Rákom van!” 

1933 nyara. Kosztolányi 48 éves. Mit annyiszor, most is vendégeik vannak. Felesége megszokta, hogy férje a legváratlanabb pillanatban felkel az asztaltól, és ott hagyja az asztaltársaságot. Most is ez történt. Amikor azonban a kelleténél hosszabb ideig volt távol, utána ment. A fürdőszobában találta a tükör előtt, és riadtan kérdezte:”Nézd csak, mi ez a piros itt az ínyemen? Itt alul, a két fog között. És bal alsó állkapcsa felé bök….Rákom van” 

Ezzel kezdődött az a három évig tartó élet-halálharc, melynek minden részletét ismerjük felesége feljegyzéseiből. Az a meghökkentő, hogy pontosan az vált kézzelfogható valósággá, amitől negyven év óta rettegett. Ö, a maga megnyugtatására egyík orvoshoz,                       sebészhez futott a másikhoz, egyik kórházból ki, a másik klinikába be,- magyar rákspecialistáktól a radium sugárzással gyógyító svéd professzorokig végigjárta Ilonával együtt a fél világot. És kifelé legtöbbször azoknak hittek, akik jelentéktelen tályognak minősítették a kezdettől ráknak diagnosztizált sajgó sebet. Az író azonban lelke legmélyén sejtette, sőt tudta, hogy menthetetlen.

Eközben az Isten „oltókése” is elkezdett működni. A haláltéma egyre gyakrabban  szerepel  írásaiban,- hol kétségbeesetten, hol megadva magát, hol bűnbánóan, de mindig  Isten  jelenlétében. Meg se lehetne számlálni, hányszor ír a halálról.”Most hazamegyek, minden harmadik gondolatom halálom lesz” – idézgette Prospero utolsó szavait a Viharból, májd hozzátette: „nem is csak minden  harmadik”.

Ezekben a hónapokban  írta naplójában ezt a verset: 

                                                 Én mindig temetek, 

                        Temetem a tegnapomat,

                        S azt, ami most van…

                        …régi ruháimat, régi világomat,

                        Élőket, holtakat,

                        Vissza sose térő, még élő lázakat,

                        Mindent, ami rohan, illan körülöttem.

                        Annyi bánatom van, amennyi örömem     

                        Annyi halottam van, ahány pillanatom,

                        Kertemben nyílnak, hervadnak a rózsák.

                        Én mindig temetek. 

Ha lehet azt mondani, hogy van a halálnak filozófiája, metafizikuma és teológiája, akkor  Kosztolányi Dezsőnek  e szakirodalom jeles művelői között van a helye. Gyógyíthatatlan rákbetegsége elmélyítette filozófiáját. Nemcsak rettegett tőle, de érzékennyé is tette az anyagi világon túl lévő igazságok iránt.”Tudom, hogy meg kell halnom. Egy óriási feladat előtt állok…Ez a gondolat minden napomat gyászossá és ünnepélyessé teszi.” 

Ettől az időtől kezdve minduntalan számot vet azzal, amit eddig írt. Mintha most tudná véglegesen megfogalmazni ars poétikáját „Engem igazán mindig csak egy dolog érdekelt: a halál. Más nem. Azóta vagyok ember, mióta nagyapámat láttam holtan, tízéves koromban, akit talán legjobban szerettem akkor. Költő, művész, gondolkozó is csak azóta vagyok…Ha nem lenne halál, művészet se lenne.” 

Akármilyen különlegesnek hangzik, mégis úgy tűnik, hogy Kosztolányinál a halálról való gondolkodás, meditálás, írás bizonyos értelemben foglakozássá vált, és ez lett művészetének alapja. Azért nem érezzük egyoldalúnak, morbidnak, erőltetettnek ezt a művészetet, mert ebből a sötét alapból még ragyogóbban, még színesebben tör elő az élethez, az eleven világhoz való kapcsolata. Ő nem undorodik az élettől. Épp ellenkezőleg, szereti, élvezi, gyönyörködik benne. A halál, mint abszolút biztos  határpont, nem teszi dologtalanná. Ő a legaktívabb, legdolgosabb íróink  egyike.                          Valójában azzal, hogy az elmúlás tényét, mint az élet megkerülhetetlen velejáróját teszi központi kérdéssé, minden látszat ellenére, ő a legreálisabb magyar írók egyike. Igen megszívlelendő, amit erről ír:”Nekem egyetlen mondanivalóm, bármily kis tárgyat is sikerül megragadnom, az, hogy meghalok. Végtelenül lenézem azokat az írókat, kiknek más mondanivalójuk is van: társadalmi problémák, a férfi és nő viszonya.( Petőfi, Ady) stb. Émelyeg a gyomrom, hogyha korlátoltságukra gondolok. Milyen fölösleges munkát végeznek szegények s milyen büszkék rá.” 

Közben ahogy közelednek a félreérthetetlen  jelzések:(az eredménytelen besugárzások, a bal arcát eltorzító, sikeretelen operáció, végül a gégemetszés, az orron keresztüli táplálás), megszületnek utolsó versei.

Még mielőtt költészetének legragyogóbb drágakövét, a Hajnali részegséget kezdeném csodálni, megemlítem e korszak néhány, ma már alig olvasott versét. Érthető, hogy van közöttük haragvó, lázadozó versszak is, de legtöbbjük megrendítő vallomás, látlelet egy-egy átélt, megszenvedett eseményről vagy gondolat-villanásokról. 

Halottak.

Ha nincsenek is, vannak még: hatnak. Különben a holtak birodalma különleges világ: „Nem tudja itt Newton az egyszeregyet….és Shakespeare elfelejtett angolul”. 

A vad kovács

Mi más lenne ez, mint a szenvedés. Egyre elviselhetetlenebb fájdalmai vannak. Megadja magát, de közben észreveszi, hogy „az üllőre ráalélva” formálja  a szenvedés: 

                        Verj vad kovács, világfutóvá,

                        érzéketlenné és meredtté,

                        tökéletessé és tudóvá

                        kemény, fájdalmas műremekké. 

Februári óda 

Ezt már akkor írta, amikor minden mellébeszélés ellenére ő is, felesége is tudták, hogy rákja van. Most válik valóra szinte szóról-szóra és naprakészen, hogy Ilona az egyetlen, a hűséges, végig tudja vele „játszani” a  halált.  

                        Csupán te állsz itt, kedvesem, árny gyanánt,

                        távolba mosva , sápatag és merőn

                        már mint az özvegy, kit halott férj

     hűtlenül elhagy.

     ……

     El is felejtem a szanatórium

     pálmáit és a téli-sötét delet

     s a  mélyből a fényes magasba

     fölkiabálok 

                        …….

                        Kések között, a végzet a vállamon,

                        téged dalollak, még nyomorékul is,

                        száj nélkül is, szájamba sebbel,

                        emberi nagyság. 

Száz sor a testi szenvedésről. 

Valóban száz sor 25 versszakban. Az egyes sorokban legfeljebb 2-3 szó, főnév, jelző, ige. Megrendítő vers mindarról a gyötrődésről, ami „alig virrad, már belekezd és hajnalig nem únja ezt….Ki ő, mi ő, nem ismerem, szólítani nem is merem…..Meggyűlölöm, elátkozom, lassan, szépen barátkozom”. 

A teológus mindent megtalál ebben a versben, amit a morális, az aszketika-misztika az Úr Jézus evangéliuma alapján tanít:a keresztény a szenvedést Isten kezéből veszi, mint Jézus a Golgotán. És ha ezt teszi, előbb-utóbb életét, karakterét mélyíti, mert bűnbánatot tart, és felkészíti a halálra. „ A mélye mély, mert  mélybe vet, készítgeti a végemet…..Halál-hívó vérem gagyog, nem ő a rossz,én, én vagyok.” 

Könyörgés az ittmaradókhoz. 

Biztosan tudja, hogy egyre gyorsabban rohan a halál felé. Ezért már előre beleéli magát azok lelkébe, akik temetik és gyászolják.”Ha meghalok majd, mélyre ássatok…s nekem, szegénynek, megbocsássatok……a komor szemet el nem bírom…legyen az irgalom az én bíróm”. Úgy beszélget velük, mintha a gyászolók egyike lenne. Megható párbeszéd. 

Halotti beszéd. 

A régi magyar irodalom rajongója halálos betegen idézi a hétszáz éves Halotti beszéd első szavait:”Látjátok feleim….” Abban hasonlít hozzá, hogy egyszerűségében ragadja meg az előre elképzelt, saját sírját körül álló mostani magyarokat: „Látjátok…egyszerre meghalt, és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt….nincs már”. Mintha szó szerint mondaná:”Látjátok feleim, hogy mik vagyunk? Bizony csak por és hamú vagyunk”… 

És itt is visszaköszön a keresztény tanítás: mindenki egyetlen és megismételhetetlen. Individuum ineffabile….” Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány … Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer”.

Igy közeledett egyre gyorsabb léptekkel  a halálhoz, mely  egy életen át foglalkoztatta, és lázban tartotta. Eljött az utolsó nyár. Halála előtti hónapokban már beszélni sem tudott.  Gondolatait mindenkivel: orvosaival, ápolóival, látogatóival, különösen feleségével írásban adta tudtul. Most is ír, állandóan ír. Egyik füzet telik meg a másik után. Végig eszméleténél van. Tudja  mikor van vasárnap, mikor milyen ünnep van.                 

Két hónappal halála előtt, pontosan 1936 augusztus 15-én ezt írta kórházi füzetébe:           ”Nagyboldogasszony van. Vidd a virágot a kápolnába” 

Másnap, 16-án belép szobájába a kórház lelkésze, és megkérdezi tőle: akar-e gyónni. Fejével intett: Ígen! Mivel beszélni nem tudott, bűneit leírva adta át a papnak. 

Kosztolányi 1885 Virágvasárnapján született. 1936. november 3-án reggel tudván, hogy végre a halál véget vet rettenetes szenvedésének, rámosolygott fiára, feleségére, majd hirtelen száján kibuggyant a vér, és nem állt el. 

„Bejöhet a főtisztelendő úr?” kérdezi a főorvos. Mindenki letérdel, az apácanővér imádkozik. A kórház papja megkeni testét a betegek szentségének olajával. Az orvos a haldokló óráját tartja egyik kezében, a másikban csuklóját fogja. A pulzusát figyeli..11 óra 6 perckor elengedi kezét, és megállítja az órát. Két szemét felesége zárja le.

Élt 51 évet…..