„...Úgy érzem én barátom, hogy a porban, hol lelkek és göröngyök közt botoltam, mégiscsak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam...” - Barlay Ö. Szabolcs, Fejér megye talán leghíresebb tudós paptanára befejezte Kosztolányi Dezsőről írt tanulmányát. Ahogy az eddigi részleteket, úgy a záró akkordot is közkinccsé tesszük Szabolcs atya jóságának köszönhetően:  

 V.

 HAJNALI   RÉSZEGSÉG 

Tanulmányomat szándékosan nem az előbbi mondatokkal kívánom befejezni. Nemcsak azért, mert véleményem szerint egy emberi sorsnak, egy nagy művész életművének méltatását nem szabad egy rettenetes, alattomos betegségnek, a szép arcvonásokat deformáló, roncsoló ráknak halálhörgésével befejezni. Hanem azért is, mert nyomatékozni szeretném, hogy Kosztolányi konverziója nem máról holnapra történt, mint Saulé a damaszkuszi úton. Itt egy folyamatról van szó. A harmincas évek elején egyre többször olvasunk tőle olyan sorokat, melyek erre utalnak.

1933-ban írta a most sorra kerülő versét. Ennek egyik versszakából még az is nyilvánvaló, hogy nyáron írta,- épp azokban a hetekben, amikor szájában észrevette azt a bizonyos „gyulladást”, amelyről akkor senki nem tudhatta, hogy halálát fogja okozni. Tehát nem lenne helyes úgy beállítani Istenhez fordulását, mint a haláltól való rettegés kényszeredett megoldás-keresését. A Hajnali részegség is igazolni látszik azt a feltevést, hogy az előtte álló három éves golgota-járást is azért tudta ilyen méltóságteljesen végigjárni, mert egyre jobban rendezni tudta dolgait az Istennel, „a nagy ismeretlen Úrral”. És minthogy ez a költemény a szakirodalom szerint, de a költészetet szeretők véleménye szerint is Kosztolányi egyik legnagyobb alkotása, ezért úgy gondolom, helyesen járok el, ha tanulmányom záró akkordjául ezt a költeményét választom.  

A vers címe is magára hívja a figyelmet, mert sok mindent rejt magában a mámor. Különösen, ha hajnalig tart a dorbézolás. Éppen ezért kiváncsivá teszi az embert, hogy vajon miről is fog szólni a történet? Dulakodásról? Féltékeny asszony-háborúról, ahol még a bicska is előkerül? Vagy egy minden vagyonát elvesztett, kétségbeesett ember átkozódásáról, aki addig iszik, amíg a vizesárokba zuhan? Mi minden történhetik egy emberrel, és mi mindent képes elkövetni részegen.

Az pedig még jobban fokozza az ember kíváncsiságát, hogy bár egyik versszak  követi a másikat, és már közeledünk a huszadik sor felé, de még mindig nem tudunk meg semmit. Zseniális a költő abban, hogyan kell felcsigázni a fantáziánkat.

Mert miről is van szó?.Kezembe veszem a verset. A sorok közül el kezd beszélni hozzám valaki, aki úgy tesz, mintha barátok lennénk, és akik régóta ismerik egymást. Már az első sor is olyan hétköznapi:”Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád”. Vagyis előre kijelenti, hogy mindent töviről hegyire el fog mondani…

18 soron keresztül azzal „untat” (szándékosan!), hogy hajnal háromig írógépe előtt ült, és dolgozott: írt, írt megszállottan, ahogy szokott. Aztán, mivel álom nem jött a szemére, sétálgatott le-föl, ingben…. Hát erről valóban nehéz egy igazi „kosztolányis” verset írni.  

Egyre kezd gyanúsabbá válni minden, amikor arról meditál hosszan  -„unalmasan”- hogy mi mindent lát a Logodi utcai lakásuk ablakánál állva a szomszédék hálószobájában. Ha nem ez lenne a költemény címe, alighanem letennénk a kötetet, mert mit érdekli az embert, hogy egy fülledt nyári éjszakában mint alszanak „ketrecbe” zárva az emberek. Nem költői téma az ágy mellett heverő cipő, az ébresztőóra, meg a horkolás…. 

De végre a 47 verssortól kezdve elkezdődik az igazi Kosztolányi-téma: a csillagos ég misztikájának varázslata. (Mondhatnám azt is: „mámora”, ami a részegséggel együtt jár). „De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég, valami tiszta fényes nagyszerűség”. Tökéletes a kontraszt. Itt lent a cigaretta-füstös, ködös nyomorult földi lét, de fönt a ragyogó nagyszerűség, melytől megrészegül az ember.- És most már nem lehet megállítani az emlékek özönét. Lelke felrepül a gyermekkor, az ártatlanság, a tisztaság, a szépség világába, abba a metafizikai miliőbe, ahol egyszerre jelenik meg minden: ideák és ideálok, égi és földi angyalok, a szabadkai otthontól kezdve az augusztusi csillagos éjszaka mennyországáig: ”Az égbolt, egészen úgy, mint hajdanában rég volt, mint az anyám paplanja, az a kék folt, mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt” 

A fantázia áttör mindent! Már szétesnek a tér és idő vasbeton szerkezetei. A végtelenségben nincsenek korlátok, éppen ezért összemosódnak az évezredek: „ugyanezek a csillagok nézték Hannibál hadát, és most néznek engem, aki ide estem és állok egy ablakba  Budapesten”. És most jól tessék figyelni, mert Kosztolányi szemünk láttára veszi elő a különös sorsának zárjába illő kulcsot, amit eddig hiába kerestünk; nemcsak mi, de a költő is: ”én nem tudom mi történt velem akkor, de úgy rémlett egy szárny suhant felettem, s felém hajolt az, amit eltemettem rég, a gyerekkor”. 

A teológus erre ezt mondja: ez a konverzió csodája! Mert ez az éjszaka a kegyelem órája volt. Emlékezzünk vissza mindarra, amit diákkori naplójában olvastunk: akkor még imádkozott, szentségekhez járult. Ennek emléke hajolt feléje ezen a csillagos éjszakán és ennek szárnyai suhantak felette. A kegyelemtől megittasodva, részegülten állt órák hosszat a Logodi utca ablakában, és miközben  bámulta az égbolt gazdag csodáit, választ kapott a legnagyobb  kérdésre: mi is az ő életének értelme? Ez a kérdés kínozta évtizedek óta. 

A költő azonban nem filozófus és nem is teológus. Éppen ezért ezt a nagy metafizikai kérdést nem száraz logikai szillogizmusokkal és distinciókkal oldja meg, hanem a költészet művészetével,  szemet-lelket  elkápráztató vizióval. És ez a vizió nem más, mint a csillagok báli estélye.

Ez már valóban művésznek való téma. Ettől részegültek meg a gregorián ismeretlenjei, az umbriai Fracescók, a firenzei Giottók,  Leonardók, Michelengelok, Palestrina a polifónia princepse, a passiókat újra teremtő Bachok, a Mozartok, a Les preludes Liszt Ferencei, és a többi megszámlálhatatlan alkotó művész. 

Nem tudom, mit szólnak a csillagdák szakemberei, de annyi bizonyos, hogy Kosztolányi szemében  a csillagok úgy viselkednek, mint szerelmes párok, akik  ma éjszaka is randevúra jönnek szebbnél szebb estélyi ruhában.. Az egyiken csipkefátyol, a másikon messze kéklő pazar belépő…”Szájttátva álltam, s a boldogságtól föl-fölkiabáltam: az égbe bál van, minden este bál van.” 

De van még valami más is! Ép az, ami mindig is ámulatba ejtette Kosztolányit: a Rend! Az univerzum nem kaosz, hanem kozmosz, mert fantasztikus uralkodik benne.. Most is őrségváltás szemtanújává válik. Abban a pillanatban ugyanis, amikor az ég óriása, a bálterem hatalmas glóriása, a Nap elküldi alig látható első küldönceit, a hajnali pír sugarait, a csillagok szikrázva észrevétlen meg-meglibegnek, tudomásul veszik, hogy vége a bálnak.

Oly pazar és emberi szavakkal szinte kifejezhetetlen élmény-beszámoló következik most, amiről csak az tud hiteles riportot írni, aki gyakran vett részt hajnalig tartó bálokon…..”künn az előcsarnok fényárban úszott, a házigazda  a lépcsőn búcsúzott….mint amikor már vége a bálnak s a kapusok kocsikért kiabálnak”.

Az ámulatnak nincs vége, mert  a selyem és bársony ruhás kacér szépségek (vagyis a csillagok) ilyenkor még mindig tartogatnak a kiváncsi közönségnek, a férfiaknak meglepetéseket: újabb színárnyalat,”melyet magára ölt egy drága, szép nő és rajt egy ékkő behintve fénnyel ezt a tiszta békét, vagy tán egy angyal, aki szűzi mozdulattal csillogó fejékét hajába tűzi és az álomnál csendesebben egy arra ringó könnyücske hintó mélyébe lebben”. 

Itt a vers minden sora újból átélt vallomást sugall. Mindössze az Üllői úti randevúk helyébe a  „ farsangosan  lángoló Tejútat” kell behelyettesítenünk, és máris érthető lesz a tea rózsa színeit ide varázsoló hajnal”arany konfetti zápora, mely jelzi, „hogy a mennynek  tündérei hajnalba hazamennek fényes körútjain a végtelennek”. 

Eddig tartott a hajnali mámor, a Tejútnak, a búcsúzó csillagoknak báli éjszakája. És ilyenkor magára marad az ember, és a külső világ csodálatából a belső világba,  önmagunkba térünk haza. Ilyenkor vagy  a nagy kiábrándulás következik, vagy a nagy katarzis. 

Ez utóbbinak leszünk most szem- és fültanúi. 28 sor következik most. És rá fogunk döbbenni arra, hogy ezért a 28 sorért  íródott a többi, vagyis az eddig leírt 114. Mert mindaz, amit a Logodi utca ablakánál állva eksztázisba esve átélt csupán prelúdiuma, előjátéka volt annak a sorsszinfóniának, amit Kosztolányi nemcsak  lekottázott, megkoponált, de át is élt. Ezért olyan igazi és hiteles, és ráadásul az orchestrát ő maga vezényli. 

Mikor az írógépétől felállt, még éjszaka volt -  most már virradat van. Eddig mesélt  a báli éjszakáról, de most  magáról kezd beszélni. Eltűnnek a  agyönyörű hölgyekhez hasonlítható  csillagok, és eléje merted a nagy igazság: hát te mit kerestél itt a földön  negyven éven át?!  Akármi történik vele és körülötte, ime újból és egyre követelődzőbben  megszólal az a kegyetlen belső hang: miért élsz? Egymást követik a vádirat pontokba szedett mondatai:”miféle ringyók rabságába estél? Míly kézirat volt fontosabb tenéked”?  Jönnek a lélekbemarkoló nagy igazságok…És jönnek a halottak, jönnek az élők..És mindenki azt kérdezi, hogy-hogy  csak most tűnik szemedbe ez az estély?Mit csináltál ötven éven át? 

Nemcsak a „kegyes olvasó”, de a teológus is mélyen megrendülve olvassa a megtört, alázatosan mea kulpázó Kosztolányi  vallomását: „Szóval bevallom néked, megtörötten földig hajoltam s mindezt megköszöntem” Nem szégyenli leírni, hogy sír: „Könnyem mint morzsolom szét”. 

A katarzisnak vannak rettenetes szakadékai. A kételkedés csak lassan oldódik fel a hitben. Sőt ahogy  a költő mondja is: „ tudom, hogy nincsen miben hinnem” De a hitnél van még nagyobb biozonyosság: magának a földi életnek végessége, ami miatt mégis gondolkodóba kell esnie mindannyiunknak.  „ Azt is tudom, hogy el kell mennem innen” 

Ez a mindent magával sodró igazság-orkán hozza meg a nagy szintézist: a hitnek, a tudásnak és a szívnek vallomását. Háttérben látjuk a költőt, aki alázattal földig hajoltan  kijelenti, hogy szíve olyan, mint a feszített húr. A nagy katarzis dallá, szimfoniává áll össze: „Dalolni kezdtem ekkor az azúrnak, annak kiről nem tudja senki, hol van, annak , kit nem lelek se most, se holtan”, mégis kijelenti, sőt a világba beleüvölti hajnali részegségében, hogy bár nem ismeri, 

„úgy érzem én barátom, hogy a porban, hol lelkek és göröngyök közt botoltam, mégiscsak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam”. 

Szerényen ezután csak arra szeretném felhívni az olvasó figyelmét, hogy  ennek  a konverziónak folytatása volt a három év után végzett gyónás, melyet  felmetszett torka miatt némán végzett el, bűneit papírra írva. 

Gyakran megyek át a Kosztolányi téren. Minden alkalommal vele beszélgetek, amikor a parkban finom mellszobrára nézek. 

Barlay Ö .Szabolcs