A „rokon lélekről” még annyit, hogy természetesen József Attila is ide sorolható, hiszen például Bella (és persze Csoóri is) megkerülhetetlennek tartotta és tartja a zseniális költőelőd életművét. A hetven esztendővel ezelőtt született költő indulásában különösen fontos szerepet játszott a Tiszta szívvel szerzője, annál is inkább, mivel ilyen címmel jelent meg 1965 januárjában az a diákfolyóirat vagy antológia, amelynek megszületésében Bella István tevékenyen vett részt.

Nemzedéki összefogás jele volt ez a kiadvány, ami persze nem tetszett az akkori hatalomnak, és nem is élhetett tovább három számnál. Pedig a Döntsd a tőkét! költője akár szimbólum is lehetett volna akkoriban… (Az viszont az ifjú szerzők és szerkesztők bizonyos fokú naivitását jelezte, hogy valószínűleg a tudtuk nélkül 1956-ban is megjelent egy ilyen című egyetemi kiadvány, így hát nem véletlen, hogy a hatalom gyanút fogott.) Természetesen azt is hozzátehetjük, hogy József Attila életében is megkapta a magáét, balról is, hiszen 1933-ban a moszk­vai, már nevében is sokat ígérő Sarló és kalapácsban 1919 emigránsai azzal vádolták meg, hogy a fasizmusban keresi a kiutat.

Éppen ő, aki abban az időben nyíltan vallotta magát baloldalinak! (Igaz, hogy a későbbi kötetekből kihagyott kamaszkori versében, a Nem, nem, soha! címűben 1922-ben Tria­non miatt perelt.) De hát tudjuk, hogy a fasisztázás azóta sem ment ki a divatból, és Németh László ugyanúgy megkapta a nem éppen dicsőnek szánt címkét, mint Illyés Gyula és mások.

.

Visszatérve Bella István hajdani eszmélésére és indulására, ez a hatvanas évekbeli élmény mindvégig meghatározta irányultságát. Az a csodálatos életművében, hogy a népköltészet, az archaikus nyelv békésen megfér benne a legmodernebbnek tartott huszadik századi törekvésekkel és szóhasználattal.

Ezeket a minőségeket fölmutatja közéleti fogantatású verseinek sorában is. Mindig benne élt a fősodorban, akkor is, ha – eltérően néhány jeles vagy éppen kevésbé jeles pályatársától – közéleti, politikai szerepet nem vállalt. (Egy kis székesfehérvári kitérőt azért hadd illesszek ide! Mint a királyi város szülötte, a kilencvenes években rövidebb időre vállalta az akkori Városi Televízió főszerkesztői posztját. Nem volt profi tévés, de tájékozottsága, kultúrája üde színfoltot jelentett munkahelyén.)

Költővé érésében sok egyéb momentum is szerepet játszott. Ha már 1956 forradalma és szabadságharca, valamint Székesfehérvár városa szóba került, akkor itt az ideje, hogy kitérjünk a kamaszfiú diákéveire. Tizenhat esztendős korában a József Attila Gimnázium tanulója volt, és ott érte a forradalom szele. Lelkesen írta meg azt a versét, amit be is vitt a megyei laphoz, ám – későbbi szerencséjére – azt nem közölték.

Többek között ezek a sorok álltak benne: „Olyanok leszünk, mint az orkán, / szilaj, hajlíthatatlanok, / testvér, ott leng az ország ormán, / tépd le a vörös csillagot!” Persze itt még hiába keresnénk későbbi remekműveinek (a Halotti beszéd, az Igék és igák, a Testa­men­tom vagy éppen a Sárkeresztúri ének) magaslatait, ám nem vitás, hogy lírai erő feszíti itt már a kereteket.

Mint középiskolás diák részt vett egyébként több 1956-os megmozdulásban, például élelmiszert és ruhát vitt Csórra, aztán egy teherautó lépcsőjén elszavalta a Nemzeti dalt, és elmondta a Mű­egyetem 12 pontját. Valószínűleg mindezek a tények is hozzájárultak ahhoz, hogy 1958-ban először nem vették föl a budapesti egyetemre. Ám az is a teljes igazsághoz tartozik, hogy komolyabb megtorlásban nem részesült, és költői pályája is szépen ki tudott bontakozni.

Miként a Hetek más tagjai­nak, Ágh Istvánnak, Buda Ferencnek, Kalász Lászlónak, Ratkó Józsefnek, Raffai Sa­roltának és Serfőző Simonnak az életében is hasonló dolgok történtek. Bella István szellemi érésében, hovatartozásának egyértelműségében az is fontos szerepet játszott, hogy kisgyermekkorában elveszítette a második világháborúba kényszerült édesapját. Ez a személyes tragédia hozzájárult történelmi érzékenysége kialakulásához, s egyben az egyik legkiválóbb versének, a Halotti beszédnek a megírásához. Ebben a kiváló műben szinte minden poétikai erénye föllelhető. A személyes szféra egybeölelkezik az egyetemessel, a különböző korokat jelképező helyszínek is mindezt erősítik.

Gyönyörűséges nyelven szólal meg itt Bella István, ötvözvén az ősi értékeket a saját korát jellemzőkkel. Ugyanakkor a halotti beszéd műfaja is megújul általa, mint ahogyan a két kiváló előd, Kosztolányi De­zső vagy Márai Sándor hasonló című versében is láthatjuk. Bella Halotti beszéde persze alapvetően különbözik azoktól. Itt egyrészt áldozattá lett apját siratja, másrészt a magyar történelem és a háborús őrületek sorozata fölött kesereg, rendkívüli intenzitással és hatalmas lírai erővel, nyelvi gazdagsággal.

Egyszerre idézi benne az ősi magyar szövegemléket, valamint a saját életében oly meghatározó, tragikus apaélményt. Egy tizenkét évvel ezelőtti interjúban ezt mondta: „Halotti beszéd című versem kapcsán sokan azt hiszik, hogy a Donnál esett el. De ez a vers nem konkrét tényeket közöl, hanem azt teszi, amit a versnek tennie kell: a kimondhatatlant fogalmazza meg.”

Vagy ahogy egyik kiváló kritikusa, Jánosi Zoltán írja az apa alakjáról: „…misztikussá nő, s háromrétegűvé lesz: egyszerre jelenti az egyedi embert, az édes-apát, egyszerre a nemzeti történelemben megnyomorított emberek példázatát, és egyszerre a mitikussá emelt emberi szenvedést.” Nagyon érdekes, és többféle értelmezést hagy nyitva a négyszer megismétlődő hívás: „Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz.” Az „apánk” többes száma és a „fiam” megszólítás is a fent jelzett többrétegűséget igazolja.

Az egyedi ember szerepe szerint itt a költő is szólhat fiához, ám a többes szám rögtön lehetővé teszi az általánosítást is. A képi világ elemei aztán emlékezetünkbe vésik a második világháború orosz frontjának „sírtalan sírjait”, a hófödte földet, ám a negyedik szakasz történelmi és földrajzi nevei már az első világháborút, 1848–49-et éppúgy jelzik, mint a magyarság eredetére utaló vonatkozásokat, vagy éppen népünk szétszóratottságát. Az sem feledhető, hogy ez a vers – több történelmi síkot átfogva – egy régi erkölcsi igazságra is figyelmeztet: arra, hogy az apák (és anyák) sírjához időnként el kell mennünk.

Fizikális és elvont értelemben egyaránt. Ilyen és ehhez hasonló műveiben egyrészt a közéletiség nagyon is fontos szerepére hívja föl a figyelmet költőnk, másrészt az egyetemesség köreiig hatol szavával. Ugyanakkor az is igaz persze, hogy ha például az 1982-es Emberi délkörön című kötetét vizsgáljuk, akkor egyebek között arra a következtetésre juthatunk, hogy a válságokkal terhes világban mélyül a költői látás, és kevesebb jel mutat a közvetlen társadalmiság meg­jelenésére.

Minden vers és verssor mögött ott a megszenvedett valóság, az emberi sors ezernyi fájdalma. Jellemző, ahogy a kötetnyitó költeményben (Nem verset írok) megszólal: „…de adóslevelet / romló testemről, amit nekem hitelezett / egy árnyék…” A személyesség és az univerzális van itt újra együtt, s ezt követően számol le számos olyan dologgal, ami egyre inkább foglalkoztatja az öregedő embert: a betegséggel, a halállal, a lét és a nemlét föloldhatatlan feszültségével. Az idő múlásával, s a szabadság visszafordíthatatlan terjedésével együtt aztán még karakterisztikusabbá válik Bella István hangja.

A rendszerváltozás „előestéjén”, 1988-ban olyan kötetet publikál, amely már címében is követel: Az arcom visszakérem. Ez az esztendő hozta meg a sokfajta folyamatot elindító májusi pártértekezletet, s egyébként is forrott a magyar világ. Sejteni lehetett, hogy csakhamar véget ér valami, és megszületik valami új.

S ebben az időben emberek sokasága próbálta visszakérni igazi arcát, vagy ahogy a Bella-vers mondja: „Igen: az arcom porból, hamuból. / Igen: hamu és por a fényem. / De ha már vissza­hazudol / a földbe, az arcom visszakérem, // Ocsmány Halál, s visszaadom / annak, aki lobogni voltam: / s élek zászló-fiatalon, / a halálból örökre kiholtan.” Fájdalmasan szép ez az egész kötet, mint ahogyan ez a részlet is. S aztán a folyamat újabb betetőzése, az 1991-es könyv, az Arccal a földnek.

A forradalom mártírjainak gyalázatos elföldelése, s az afölötti emberi-költői fájdalom, a visszafordíthatatlanság tragikuma – ilyen szavak juthatnak eszünkbe. Ám más tekintetben is csúcs ez a kötet: több művével a legtovább jut Bella István, miközben közelít a halálhoz, a nemzeti sorskérdésekhez, s közben minden idők jövőjének zálogaihoz, a gyerme­kekhez is van sok szava. Nem szabadul ez a költészet a történelem kényszerétől sem: a Csoóri Sándornak ajánlott Krónika vagy a Kutunk távolról ezt igazolja.

Előbbi mű­vé­ben megrázóan idézi föl a háborús gyermekkor történéseit, az elveszített kistestvér alakját. „Hideg testét / a fagyos falak melengették. / S ha valami letérdelt elébe, / csak a létra féllábú léce. / Pásztorok, Három Királyok / helyett a kapa, csákány, ásó / hoztak neki – nem mirrhát, gyöngyet, / tömjént – fekete sötétség-könnyet…”

A tárgyi világ drasztikus jelenléte elnyom minden szakralitást, és igencsak szembeötlő a pozitív értékek hiánya. Az Arccal a földnek című vers pedig a tragikum és a sorsösszegzés szép ötvözete. Ám az is tény, hogy a szörnyű világban sem mond le a költő az öröklét reményéről, sugallván, hogy a remény sosem hal meg.

Már-már romantikus, de mindenképpen patetikus itt a hangja, s azt is üzeni, hogy a költészetnek minden korban túl kell lépnie a „mai kocsmán”, vagyis a mindenkori silányságon, s azt is sugallja, hogy a költő változatlanul őrző a strázsán, Ady Endre után hosszú évtizedekkel is. Kell erről szólnunk abban a világban, amely megkérdőjelezi az ilyesfajta költői utakat.

S ebben a világban üde színfoltot jelentenek az ilyen sorok: „Mert ragyog örökkön örökké / földdel teli szívem helyén / napvilág-halhatatlan rögökké / fényesedett emberremény…” Föllelhetjük itt a magyar lírai hagyomány nyomait, és láthatjuk a magatartás bizonyítékait. A szó legnemesebb értelmében vett „népben-nemzetben” gondolkodás és írás igazolásait.

Miközben az is természetes a Bella István-féle poéták számára, hogy „alanyban és állítmányban” is gondolkodnak és írnak, ami legfőképpen az édes anyanyelv tökéletes birtoklását jelenti. Balassi Bálinttól Csokonai Vitéz Mihályon, Vörösmarty Mi­há­lyon, Arany Jánoson át, a huszadik század nagyjaiig. S közéjük sorolhatjuk a hetven esztendővel ezelőtt született és négy évvel ez-előtt a földi létből eltávozott Bella Istvánt is.