Az egyházi évben most egy új időszak következik, mely Vízkereszttől Nagyböjtig tart. Az Úr Jézus munkatársakat keres. Őket nevezzük apostoloknak. Ebből, mint ősforrásból, mint a szőlőtő gyökeréből ered, és táplálkozik mindaz, amit ma is papságnak nevezünk. Két halászember, János és Simon, Jézus nyomába eredt és egy ideig csendben követték. Jézus megfordult és megkérdezte tőlük: „Mit kívántok?” Zavarukban csak ennyit tudtak mondani: „Mester, hol laksz?" "Jöjjetek! Nézzétek meg!"- volt a válasz.”
Lényegében minden apostoli hivatás így kezdődik: Jézus ránk néz, megkérdezi: Mit kívánsz?
Utána – épp úgy ahogy az evangéliumban olvastuk- „aznap nála maradtak”. A hivatás ugyanis legtöbbször folyamat. Nem elég egyszer-kétszer találkozni Jézussal, többször is utána kell menni , „nála maradni”. A konverzió, a nagy változás akkor történik, amikor az Úr Jézus új nevet ad nekünk, úgy mint Simon esetében is.
Amikor a Mester látja, hogy valóban véglegesen követni akarjuk Őt és a kedvében járni, akkor csoportjába fogad. És ekkor új élet kezdődik bennünk. Megszilárdul a jellemünk, erősödik a hítünk és egyre fokozódik Isten és emberszeretetünk. Már nem ingadozunk, mint a nádszál, hanem ”acélemberré” válunk.
Ugyanaz történik velünk, mint Simonnal: Jézus ránk néz, és azt mondja: ”Simon, Jónás fia, mától kezdve Péter vagy, azaz szikla.”
A magyar egyháznak most különösen szüksége van „sziklákra”, akikre lehet számítani jóban-rosszban,-akiknek erős a hitük és nagyon tudnak szeretni. Ahol az ilyen apostolok megjelennek, ott remény fakad, és új élet születik.
Hát, most nem éppen erre van szükségünk?