Nincs olyan emberi közösség, legyen az család vagy nagy társadalmi, szellemi, vallási társulás, ahol előbb-utóbb ne ütné fel fejét valamilyen ellentét, elhidegülés, mélypont. Jézus annyira ismeri az embert, hogy ezt is vállalja. Az evangéliumot azért érezzük magunkénak, mert „minden” benne van. Semmit nem titkol, sőt mindenre rámutat.

 

Hetek óta az Eucharisztiáról szólnak az evangéliumok. A Szentostya misztériuma ma is sarkköve hitünknek, de a hívőknek is. Mert nem elég istenhívőnek lenni (ideáig a Sátán is eljut). De nem elég megkeresztelkedni, sőt vasárnaponként templomba menni. „Még nem elég”, mondaná Vávi Mihály.

 

A csodálatos kenyérszaporítás utáni extázis-hangulatot használta fel Jézus, hogy egyre jobban felemelje követőinek lelkét a mennyei titkok világába. Egyik példabeszédét mondta el a másik után, miközben a betegek, ördögtől megszállottak ezreit gyógyította meg. Oly forró volt a hangulat, hogy királlyá akartak tenni.

 

Ennek ellenére zúgolódtak, sőt fellázadtak ellene, amikor azt állította, hogy ő az égből alászállott kenyér, és aki nem eszi, meghal.

 

A vége az lett, hogy mivel Jézus semmiféle magyarázatot nem adott, hanem változatlanul ugyanazt mondta, ezért egyre többen elhidegültek tőle és elmaradoztak. Oly mértékben, hogy mindenkinek feltűnt. Egy alkalommal már csak az apostolok maradtak Jézus közelében.

 

És ekkor tette fel ezt a bátor és határozott kérdést:”Ti is el akartok menni?” A Mester belelátott lelkükbe. Azt is tudta, ki kételkedik, ki háborog.

 

De azt is, amit Péter oly megrendítő rövidséggel és teljes bizalommal mondott:”Uram, hát hová mennénk”.

 

Mindegyikünknek megvan a maga saját és egyedi „mélypontja”. Jusson eszünkbe ilyenkor ez az evangéliumi tabló. Halljuk meg Péter hangját, és forduljunk hozzá épp akkor, amikor a legmélyebb pontig süllyedtünk.

 

Ott fogjuk érezni azt az egyetlen fix pontot, azt a jézusi kezet, mely megment és felemel.