Az év 52 hete közül ezt az egyet nevezi a liturgia n a g y-nak. Minden oka megvan, hogy nagynak nevezze, hiszen ez az a hét, amikor az emberiség élete alapjaiban megváltozott. Olyan történt, amire évezredek óta várt. Eljött a messiás, aki megváltott, kiváltott minket, és helyettünk „lefizette” tartozásunkat.

 

Jézus Krisztusról szólnak minden héten ezek a meditációk. De csak azért, mert van nagyhét. Népünk ezer éven át olyan együtt érzéssel és mélységes megrendüléssel élte át ezt a hetet, hogy mi, 21. századi magyarok el sem tudjuk képzelni. Honnét és kitől tudnák, amikor nincs aki elmondja.

 

Egy húsz főből álló osztályból hárman jelentkeztek hittanra. A többi azt sem tudja mi történt 2000 évvel ezelőtt az első nagyhéten. Rokonságomból egy fiatal tanítónő megkérdezte: „mi az a nagypéntek?” A sekrestyében a ministránsoknak elénekeltem a Keresztfához megyek szívbe markoló dallamát. Úgy néztek rám, mint aki valamilyen ismeretlen világból szól hozzájuk.

 

Ez valóságos tragédia, de ez is hozzá tartozik a mi mostani nagyhetünkhöz. Mi, akik még tudjuk a három szent nap (Nagycsütörtök, Nagypéntek, Nagyszombat) történetét, óriási a felelősségünk. Éljünk úgy, mint az a hat gyermekes család, melyet megkértem, hogy a virágvasárnapi passiót idén ők olvassák fel.

 

A hívek megdöbbenve nézték, amint a fiatal édesanya az evangelista , az édesapa az Úr Jézus. a gyerekek pedig a többi szerepét vállalták.

 

Ilyen passiót még én sem éltem át.

 

És közben imádkoztam, hogy „Jőjjön el a Te országod, ahol megint lesz Nagyhét”.