Több, mint egy éve már ismét szülővárosában hirdeti az örömhírt Bódai József esperes, püspöki tanácsos, a Vasútvidéki Prohászka – Jó Pásztor plébánia plébánosa. Tavaly augusztus elseje óta ugyanis - az ő kifejezésével élve: - „az Úr kegyelméből, püspök atya szeretetétől vezérelve és a szentlélek indíttatását elfogadva” Székesfehérvárra költözött Agárdról, ahol tizennyolc éven át vezette Isten népét.

„Rácz utcai gyermekként, a Palotavárosban éltem 14 évig.” – kezdett el mesélni életéről – „5 éves koromban már a Bazilikában ministráltam, hiszen a nagyszüleim is oda jártak. Gyakorló hívő család a miénk. Apukám ráadásul az ottani képviselő-testület tagja is volt. Szinte az oltár mellett nőttem fel. Gyermekként nagyon büszke voltam arra, hogy a Szent Anna kápolnában, amely évente csak egyszer, egy hétig van nyitva, sekrestyés szolgálatra is beosztottak.” J

ózsef atya visszaemlékezései szerint nagyon sok kegyelmet kapott Molnár Alajos káplán bibliaóráin, a nyári táborokon, éjszakai virrasztásokon, lelkigyakorlatokon. A papi hivatás gondolata először tizenéves korában, egy katolikus kisközösség tagjaként vetődött fel benne Lojzi atya tiszta életét és példáját látva. Műszerésznek tanult akkortájt a Ságvári Endre Középiskolában, ahova főként párttitkárok, tanácselnökök járatták gyermekeiket. Az iskola így egy erős szűrőt jelentett számára, mert aki ilyen körülmények között is megtartotta hitét, az valóban elkötelezte magát Jézusnak.

Ekkor jött rá arra, milyen nagy szükségük van az embereknek egy közvetítőre, aki Isten üzenetét tolmácsolja feléjük: sokszor kérték arra társai, hogy beszéljen a Bibliáról. Olyan sokan körbevették kérdéseikkel, hogy bizonyossá vált számára: az a feladata, hogy elmondja mindenkinek az örömhírt, méghozzá papként. Azt, hogy csak Isten szeretetében, közösségében érdemes élni, önmagunkat neki átadva és az ő dicsőségét szolgálva. Döntése nem lepte meg családját, hiszen mindvégig látták elhivatottságát és már volt egy pap a családban: nagybácsija, Kálmán Odó, aki bencés szerzetesként élt. Igaz, az ő emlékét egy szörnyű tragédia árnyékolja: a II. világháborúban a katonák szándékosan belegázolták az árokba, mert látták a csuháját. Pannonhalmán temették el az apátságnál lévő kápolnában.

Az érettségi után Bódai József Marcaliba került, ahol a katonaéveit töltötte egy büntető században, börtönviselt fiatalok között, mivel politikailag veszélyesnek titulálták. Ott tanulta meg, hogy mindenkiből elő lehet csalogatni a jóságot. Közösséget vállalt a „keményfiúkkal”, meghallgatta őket, s ők őszintén feltárták sebeiket. Mivel Marcaliban a többi egyház papjelöltjeivel is találkozott, korán megismerkedett az ökumenizmussal. Először még titokban gyűltek össze áhítatra, később viszont már mindenki tudomásul vette összetartozásukat, s a vacsora után a takarodó csengőszavára tréfásan kiáltottak feléjük: „Imára!”

A katonaság után az esztergomi szeminárium hallgatója lett, ahol Erdő Péter bíborostól, Beer Miklós és Ladocsi Gáspár püspöktől, valamint Pákordi István egyetemi lelkésztől tanult. 1986-ban szentelte pappá Szakos Gyula püspök Székesfehérváron, majd egy évig káplán és hitoktató volt Pomázon, két évig Pesthidegkút-Széphalmon, 1989-től az idei évig pedig plébános Agárdon (valamint hozzá tartozott Gárdony, Dinnyés és Agárdpuszta is). 2002-től püspöki tanácsosnak, 2004-ben esperesnek is kinevezték.

Eddigi szolgálata pedig igencsak tevékenyen telt: a hitoktatás mellett nyaranta táborokat szervezett a Pilisbe vagy a Bakonyba, nagyobb zarándoklatokra hívta a híveket Lourdba, Fatimába, Erdélybe, Medjugoréba, Rómába, kisebb utakra Máriabesnyőre, Páloskutra. Két újságot is szerkesztett: az Úrat és a Csengettyűt, s nagyon sok lelki vezetést tartott, mert mindig fontosnak tartotta, hogy a pap, mint pásztor a nyájáért éljen, de egyben velük együttérző, imádkozó, küzdő testvérük is legyen. Jelen egyházközségében arra törekszik, hogy Prohászka Ottokár püspök és Kaszap István kultusza az őket megillető, méltó helyre kerüljön.

Jelmondata: „Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Mindenki, aki szeret, Istentől való, és ismeri Istent.” (1Jan.7) Álma pedig, hogy az egyházközséget úgy lássa, mint egy nagy családot, ahol az Isten szeretetében egymást szolgálják a testvérek adottságaik, talentumaik szerint. Ahol mindenki magára talál az élő közösségben, ahol átélhetik, hogy ők személy szerint fontosak a másik számára, ahol tehát jó szeretve lenni és szeretni.