Ma van Pünkösd napja. Nem a néphagyományra gondolok, hanem a tűzben alászálló Szent Lélekre. Nézzük csak, mi is történt az apostolokkal Jézus mennybe menetele után: „Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak.” (ApCsel 2, 1-4)

A nyolcvanas évek közepén egy bérelt házban laktunk négyen. A tulajdonos külföldön volt, mi fűtöttünk, hogy ne fagyjanak be a csövek. Szinte minden nap összejöveteleket tartottunk, melyeknek hamar híre ment. A rendőrség is élénken figyelte az eseményeket. Az akkori munkahelyem párttitkárához jártak be kérdezősködni felőlem. Nehezen tudtam eldönteni, hogy fotóművész legyek, vagy Isten embere. Ez rányomta a bélyegét minden tevékenységemre. A számat se tudtam megfékezni. Mindenhol a hitemről beszéltem. Akkor már túl voltam az első csoportos és önálló kiállításomon is. Az Evangélium hirdetése azonban jobban érdekelt.

A nagy családi házban külön szobában laktam. Egyik éjszaka különös álmom volt. Városunk főterén álltam. Egy nagy színpad volt felállítva az Országalma mellett. Egy kórus énekelt. A Tűzszekerek c. film egyik betétdalát énekelték, ami egy régi szép anglikán himnusz. Illés prófétáról szól. Hirtelen térdre estem. Még most is látom magam előtt a kockakövet és a lefolyórácsot, ahogy előre néztem. Kinyitottam a számat és egy számomra ismeretlen nyelven kezdtem el beszélni. Közben áramütéshez hasonló borzongás futott át a testemen. Felriadtam. Ez lenne az a bizonyos nyelvekenszólás? Megpróbáltam visszaemlékezni. A szavak nem az elmémből jöttek. Nem kellett gondolkodnom rajtuk. Maguktól ömlöttek, mintha egy csapot nyitottam volna meg. Bármikor elzárhattam, és újra megnyithattam. Érdekes volt.

Ehhez hasonló álmom valamivel később volt. Temetésen voltam és a nyitott koporsó közelében álltam. Közelebb léptem és a már jól ismert áramütés újra átszaladt rajtam. Megteltem erővel. Nagy hatalommal ráparancsoltam a halottra, hogy Jézus nevében keljen fel! A halott felült. Hideg veríték szakadt rólam, amikor ijedtemben kiugrottam az ágyból. Ha jól emlékszem évek múltán ez az álom még egyszer megismétlődött. Mi akar ez lenni? Éltem tovább a hétköznapjaimat és nem is sejtettem, hogy egy alvó vulkánt dédelgetek magamban. Vagy inkább az Élő Vizek forrását?

Amikor vissza kellett adnunk a házat tulajdonosának, én a nagyszüleimhez költöztem. Ott szabadon élhettem a hitemet, még örültek is neki. Felkerestem katolikus ismerőseimet, és újra elkezdtem templomba járni. A szívem visszahúzott. Kis hálószobám rövidesen imaházzá alakult át. Péntek délutánonként meghívtam néhány barátot. Teát főztünk, beszélgettünk. Aztán előkerült a Biblia. Felváltva olvastuk. Énekeltünk és együtt imádkoztunk. Egyre többen lettünk. Még a földön is ültek, akiknek már nem jutott szék. Katolikus pap barátunk és egyben lelkivezetőnk, gyakran ellátogatott hozzánk. Jó hírét keltette kis közösségünknek. Még többen jöttek.

Lelki vívódásaim nem múltak el. Továbbra sem tudtam eldönteni, hogy katolikus, vagy protestáns vagyok. Egy szép napon Isten megadta a választ gyötrő kérdésemre. Egyedül voltam a szobámban. A Bibliát olvastam. Elkezdtem szép halkan imádkozni. Teljesen váratlanul, mintha egy kapcsoló elfordult volna bennem, a következő mondat már nem magyarul jött ki a számon. Egyre gyorsabban beszéltem ezen az ismeretlen, gyönyörű, folyékony és dallamos nyelven. Az olaszra és a spanyolra emlékeztetett. Gazdag szókincse volt. Nem korlátozódott néhány szófordulatra. Nem tudtam abbahagyni. Lecsúsztam a térdeimre és örömömben sírtam, nevettem. Nem tudom, meddig tarthatott ez az állapot, de a szám belefáradt. Három napig szabályosan dőlt belőlem. Kimentem az erdőbe és ott beszéltem új anyanyelvemen. Az alvó vulkán kitört belőlem. Az Élő Vizek folyamai felfakadtak. Most már értettem miért írja Pál apostol, hogy amikor gyengék és tehetetlenek vagyunk az imádságban, akkor a Lélek segítségünkre siet. Valóban, a Lélek imádkozott bennem és én nem is akartam korlátozni semmiben. Egyszerűen engedtem. Akkor még nem is gondoltam, hogy ez a jelenség mennyire megosztja a keresztyén világot.

Ma is féltve őrzöm ezt a kincset. Nem akarok teológiai elemzésekbe bocsátkozni. Nem tisztem. Ez történt velem és még történik is. Ugyanúgy, ahogy sok száz és ezer hívővel a világon. A pünkösdi csoda napjainkban újra és újra megismétlődik. Kérni kell, és Isten megadja. Sokan vágyakoznak a Lélek megnyilvánulásai, ajándékai után. Az emberek szomjaznak Istenre. Lehet, hogy a hagyományos, vallásos keretek között nem találnak rá a Lélek tüzére. Városunk egykori katolikus püspöke - Prohászka Ottokár - is szinte érthetetlenül tette fel a kérdést saját maga számára: miért nem történnek meg a pünkösdi jelek az ő kezei alatt? 1914. május 4-én ezt írta naplójában: „A bérmálás hónapja. Szeretem s imádom a Szentlelket, s úgy szeretném kiszolgáltatni a szentséget, hogy viharozzanak s tüzet fogjanak a lelkek. Lélek-gyújtás, pünkösdi tűz, új világalakítás: ez a bérmálásnak az intenciója... Ha az intenció megvan, akkor a tűznek gyúlnia, az égési rohamnak kitörnie kell. Ha tavaszkor a kertben égetem az orgona- s bodza, galagonyaágakat, s a tűz 'megfogamzik', mily ropogó s pattogó erőszakkal nyilal föl; ez a Lélek képe. No, de mi égjen? Mi égjen? Itt a baj... Jaj, Uram, ez a nyugati kultúra az anyagiasság pondrója; azt bámulja, a pénzt, s a nemi viszketeget s dürrögést kergeti... Mindig gyújtani szeretném a lelkeket, s nem akarom csak rájuk hárítani a sacramentum hatálytalanságának okát; nem, nem! Az apostolok ráadták a Lelket arra, akit bérmáltak, s a LéIek gyújtott, nem kérdezte a keresztényt, hogy akar-e égni. Hát mikor Japánban vagy Indiában a tűzön átmennek fél méter vastag izzó parazson, s meg nem égnek! Ahogyan ott lekötik a tűz erejét, hogy ne égesse a lábakat, akár piszkos, akár tiszta emberek lábai: úgy itt ki kellene gyújtani a tüzet, hogy égessen lelket, akár tiszta, akár piszkos; hiszen majd tisztul általa! – A teológia természetesen magyaráz okosan s disztingvál tűz és tűz, okság s alkalmasság közt... Nem, nem, testvérek; én értem a teológiát, de a bérmálásban a Szentléleknek pünkösdöt kell csinálnia, a lelket átformálnia, új világot teremtenie. Hát hol van ez mind? S akarják-e ezt a püspökök, a papok? Lelket váró keresztények? Nem szabad lesrófolnunk várakozásunkat, hanem ellenkezőleg, fokoznunk kell azt úgy, ahogy Krisztus akarta!”

Ezek egy katolikus püspök dilemmái. Tegyük csak fel magunknak is a kérdést: akarjuk-e, hogy a pünkösdi tűz újra leszálljon ránk? Ez lehetséges! Isten nem változott meg az évszázadok során. Mi változtunk meg. Langyos, andalgó keresztyénekké lettünk. Tisztelet a kivételnek. Isten ma is ugyanúgy kiárasztja Lelkét, mit az első keresztyénekre. Mi miért lennénk kivételek? Ezen a Pünkösdön azt kívánom mindannyiunknak, hogy ismétlődjön meg a pünkösdi csoda az életünkben! Törjön fel az alvó vulkán! Fakadjanak fel az Élő Vizek folyamai! Lobbanjon lángra a Lélek tüze a szunnyadó szívekben! Kívánhatnék mást? Nem. Úgy legyen!

Egyedül Istené a dicsőség!