Előzetesen aligha gondolhatta bárki, hogy a tavaly még vb-résztvevő, a legutóbbi Eb-n is szerepelt görögök négy találkozó után egyetlen lőtt góllal és egyetlen pontocskával a csoport utolsó helyén szerénykednek majd, Feröer mögött, márpedig ez történt, így papíron a magyar együttes volt az esélyesebb. Persze az nyilvánvaló, hogy a hellének nem felejtettek el focizni, így nem számíthattunk parádéra. Nem is kaptunk azt, sőt, még igaz focira emlékeztető momentumot sem sokat.

A görögök fásultan, nem túl nagy elánnal mentek előre végig, a második félidő első 12-13 percét leszámítva nem helyeztek számottevő nyomást a korábban sokszor pehelykönnyűnek találtatott védelmünkre, míg mi a szokásos körülményes, lassú, gyenge középszerű focinkat hoztuk. Amennyiben csak egy kicsit frissebbek, gyorsabbak vagyunk, s az adódó három gólszerzési lehetőségünkből csak egyet kihasználunk, akkor sokkal boldogabbak lehetnénk. A döntetlen így igazságos, de sok mindenre nem jó a megszerzett (vagy inkább elvesztett) egy pont, azon kívül, hogy a görögök maradnak mögöttünk 6, a feröeriek 5, a finnek 4 egységgel.

A 3 pontos rendszerben elég két győzelem a helléneknek, míg mi kétszer kikapunk, s máris sehol sem leszünk, ezért bosszantó, hogy nem igazán erőltettük meg magunkat a győzelemért. Ez a görög válogatott simán fogható lett volna. Dárdai Pál szövetségi kapitány mindazonáltal elégedett volt a látottakkal. Jó neki... Egyébként kár érte. Kár, mert a hátralévő öt meccsünkből hármat idegenben játszunk majd, s sem Finnországban, sem Észak-Írországban, sem pedig Görögországban nem mi leszünk a favoritok, annak dacára, hogy egyik országban sem megoldhatatlan feladat a pontszerzés. Jönnek közben a románok és a feröeriek is ősszel, s bizony ebben a csoportban benne van a pakliban 3, vagy akár 12-13 pont is a számunkra, tehát az égvilágon semmi sem dőlt el.

Június 13-án azért sokkal tisztábban látunk majd mivel az előttünk álló északírek a románokat fogadják, s valaki ott pontokat fog veszíteni -számunkra szerencsés esetben mindketten-, ami remek felzárkózási esély lenne a mieinknek, ha nyernek Finnországban. A feltételes mód azonban túl sok ebben az esetben, az eddig mutatott játékunk és sikerélményünk a kiélezett meccseken pedig túl kevés. Ezzel a produkcióval -nem megbántva senkit derék válogatottjaink közül- fikarcnyi esélyünk sem lesz a pótselejtezőn, legyen akárki az ellenfél, ha egyáltalán eljutunk odáig.

A kapuban még úgy ahogy rendben vagyunk, van egy jó Juhász Rolandunk, egy egyre stabilabb Kádárunk, egy rutinos, de egyre lassabb, körülményesebb Geránk és egy időnként szép dolgokra képes Dzsudzsákunk. 5 olyan játékos, akire azt lehet mondani, hogy nemzetközi szintű produkcióra képes. Ott van még Szalai Ádám, aki egyre haloványabb, de legalább leköt 1-2 védőt néha, a többiek pedig jó töltelékek, de komolyabb teljesítmény nem várható tőlük.

A görögök ellen Fiola igyekezett, de nem ő lesz a megoldás hosszabb távon a védelem jobb oldalán, miként a nagyon visszafogott Leandrónak sem lenne sok keresnivalója még egy stabil középcsapatban sem. Tőzsér lassú, körülményes, újfent semmit nem mutatott címeres mezben. Éppen úgy, mint a fajsúlytalan Stieber, akinek eddigi 5-6 válogatott fellépésén összesen nem volt 10 jó megmozdulása. Elek Ákos igyekezett, de tőle eddig sem láttunk extrát, most sem. Igaz, nem is az ő dolga lenne színt adni szürke focinknak. A csereként beállt Pintér legalább egy szépet lőtt kapura, a Videoton gólgépe, Nikolics pedig 25 perc alatt többet csinált, mint előtte Szalai, annak ellenére, hogy egy ziccert elrontott, de igyekezett, akart, többször jól avatkozott játékba.

Összességében ki kell jelenteni, hogy játékban semmit sem lépett előre nemzeti csapatunk. Továbbra is a kontinentális középmezőny alsó fertályában van a helyünk, s lehet, hogy az új lebonyolítási rendszernek köszönhetően végül megcsípjük a pótselejzetős 3. pozíciót, de nagyon valószínűtlen, hogy ezzel a színtelen-szagtalan focival oda is tudunk érni a franciaországi Eb-re. Amennyiben valamiféle csoda folytán mégis, akkor ott vernek minket cipóra az ellenfelek. Szóval a hurráoptimizmus ideje nem jött el, még csak nem is közelítünk ehhez, ez az igazság, csakhogy ezt végre az illetékeseknek is be kellene látniuk és ismerniük, különben marad az önámítás és a közönség butítása, ami sajnos még mindig jól működik mifelénk. Persze az is nagy közhely, de helytálló, hogy a remény hal meg utoljára...