Szent László (akinek három lánya volt) taníttatta bátyja, I. Géza fiait, Kálmánt és Álmost. László az elfoglalt Szlavónia kormányzását Álmos hercegre bízta, eleinte őt szánta utódjának is. Kálmánt papnak neveltette, váradi püspök lett belőle, de 1094-ben – talán külpolitikai okokból – trónörökösként jelölte meg. Szent László 1095. évi halála után valóban Kálmán lett a király, Álmos a dukátust kormányzó trónörökös.

 

A testvérek közt elhúzódó viszálykodás vette kezdetét, Álmos többször is külföldi segítségért folyamodott, de nem tudta megdönteni bátyja uralmát. Kálmán több alkalommal kibékült öccsével és megkegyelmezett neki, de a nem csillapodó indulatok hatására előbb felszámolta a dukátus intézményét, végül egy kudarcba fulladt összeesküvés után 1115 körül megvakíttatta Álmost, Béla fiával és a legfőbb híveikkel együtt, majd a dömösi prépostságba száműzte őket.

 

A korban nem lett volna szokatlan, ha véres leszámolással tesz pontot az ügy végére, a megvakítással csak Álmos és Béla trónigényét akarta ellehetetleníteni (bár István fia halála után Béla mégis király lett). Az első házasságából született ikrek közül László korán elhunyt, II. István 1116–1131-ig magyar király, ám vele kihalt vérvonala.

 

Második feleségét hűtlenség miatt száműzte, a Kijevben megszületett Boriszt – aki később trónkövetelőként lépett fel – nem ismerte el saját fiaként. A tortenelemportal.hu szerint a krónikák olyannyira előnytelen színben tüntetik fel Kálmánt, hogy ha minden igaz lett volna, amit róla írnak, talán király sem lehetett volna.

 

 

A negatív beállítás oka lehet, hogy fia, II. István halála után öccse, Álmos utódai kerültek trónra, tehát az ő szájízük szerint készültek a krónikák. Vak Béla nyilvánvalóan nem rajongott megvakíttatójáért, koronázása után mintegy hetven Kálmán-párti főurat gyilkoltatott meg. Kálmán kétségkívül rátermett uralkodónak bizonyult, kiemelkedő műveltsége révén vált híressé, emellett – halicsi hadjáratát leszámítva – sikeres hadvezér volt.

 

Kálmán fegyverrel győzte le Svačić Péter horvát királyt, ám a többi horvát előkelővel megegyezésre törekedhetett, amit nemcsak a biogradi (tengerfehérvári) koronázás ténye, hanem Horvátországnak a Magyar Korona országain belüli későbbi autonóm jogállása is bizonyít. A magyar királyok meghagyták a horvát előkelők birtokait, és kevéssé szóltak bele belügyeikbe: ez volt az államközösség nyolc évszázados fennmaradásának záloga, nem a fegyverek ereje. Nem állomásozott magyar haderő horvát földön, merthogy nem volt rá szükség. Törvényei közül talán a boszorkányüldözésre vonatkozó vált a leghíresebbé.

 

De strigis vero, quae non sunt, ne ulla quaestio fiat – lidércek ellen pedig, minthogy nincsenek, semminemű kereset ne legyen (I. törvénykönyvének 57. cikkelye). A középkori boszorkányhit a törvényekben is tükröződött: megkülönböztettek rontókat (malefica), jövendölőket (sortilegio), állati alakot öltő, esetleg emberevő bűbájosokat (striga).

 

A strigát szokás leegyszerűsítően boszorkánynak fordítani, ami kissé félrevezető, mert a strigákban vagy lidércekben való hitet már korábban babonának bélyegezte az egyház, ezt csupán megerősítette a fenti törvény. Bár a rontók vagy varázslók felett továbbra is lehetett ítélkezni (lásd I. törvénykönyve 60. cikkelyét), a középkorban csak elvétve akadtak boszorkányperek Magyarországon (Nyugat-Európában is csak a 16. századtól váltak tömegessé).

 

A lidércek elleni perek megszüntetésénél fontosabbnak ítélhetők Kálmán magántulajdon védelmére, bíráskodásra és tanúskodásra, birtokokra vonatkozó, valamint az egyházi életet szabályozó törvényei (I. törvénykönyv a tarcali gyűlés után, II. törvénykönyv az esztergomi zsinat után). Kálmán – aki negyvenkét éves lehetett ekkor (1116) – fülgyulladást kapott, amely elgennyesedett, és ebbe belehalt.

Hozzászólások

3.21 Copyright (C) 2007 Alain Georgette / Copyright (C) 2006 Frantisek Hliva. All rights reserved."