Ez igazi látványosság lett a helyiek és környékbeliek körében, sőt! Vasárnap találkoztunk Kecskemétről érkezett "katasztrófaturistákkal" is, akik az interneten olvasták, hogy igazi kuriózum a sok évtizedes iszapból elökerülő rengeteg "érdekes" tárgy, ezért úgy döntöttek, eljönnek "megcsodálni" és lefotózni ezeket. A látvány valóban megdöbbentő, pozitív és negatív vonatkozásban is.

A tó igazi értéke, gyöngyszeme Fehérvárnak, amely az egykori Vidámparkkal kiegészülve a 70-es, 80-as években tízezreknek adott felejthetetlen élményeket. Nyáron a látványával, a hangulatával, a csónakázási lehetőséggel, a kis szigetek varázsával, télen, befagyott állapotban pedig a korcsolyázóknak adta örömökkel. Ideális hidegben, amikor a jég vastagra hízott, még autóversenyt is rendeztek rajta évtizedekkel ezelőtt!

A nosztalgiázás okán engedtessenek meg egy életre szóló személyes élményt: éppen 10 éves voltam, amikor legutóbb leengedték a tó vizét, s természetes, hogy kíváncsi, kalandvágyó srácként néhány kis barátom társaságában igazán közelről akartuk megszemlélni a kiszáradtnak vélt medret és a közepén kotort mélyedésből szerettünk volna törpehercsákat és egyéb "csodahalakat" kipecázni.

Akkoriban nem voltak elkerített részek és figyelmeztető táblák, ráadásul a tó jelentős része valóban ki volt már száradva, így "akciónk" nem számított egyedi próbálkozásnak, sőt, a törpeharcsa pecázás is mindennapos esemény volt akkor, ebben az időszakban. Igen ám, de a meder szélső részein, ahol több volt az árnyék, a már akkor is bő fél méteres iszapréteg teteje volt csak száraz, nekem pedig egy óvatlan lépés következtében sikerült térdig el is süllyedni, úgy, hogy a mély iszapban ragadt a jobb cipőm! Nos, nem volt mit tenni, a Vidámparki-tótól a Kígyó (akkor Velinszky) utcáig mezítláb osontam el, mintegy 10-12 fokos "kellemes" időben. Azt már nem írom le, mit kaptam Édesanyámtól, amikor hazaért a munkából fél 3 körül, én meg ott vártam, derékig sárosan-iszaposan, cipő nélkül a lépcsőházban...

Ehhez képest feltétlenül pozitív élményként jelentkezett 1981-ben az a 10 forintos érme, amit a befagyott tó jegén leltem, s amiből hazafelé Robi barátommal urasan meg tudtunk (v)enni a cukrászdában egy-egy kólát és krémest! Ha más nem, ez mindenképpen emlékeztet arra, hogy valaha volt értéke a kemény magyar fizetőeszköznek.

Sorolhatnék még csónakázós élményt, vagy azt, amikor huszonévesen félig "kómás" állapotban kellett kihalásznom a szigetről vízbe csúszott - de nem a víztől elázott - barátomat...

Na, de vissza a mába! 36 év után egy dolog ugyanaz, mint régen: nincs víz a tóban. Van viszont minden más, ami korábban nem volt jellemző. Hihetetlen mennyiségű sörösflakon, s mindenféle alkoholos üveg az iszapból, féltéglányira hízott kagylók társaságában. Folytatva a sort, előkerült a mélyből egy teljesen ép kerékpár, egy pénzes trezor, a régi Vidámpark acélkerítésének és kapujának egy része, egykor még naponta használatos bádogcsónakok, rengeteg ruhadarab - főleg baseball-sapka és cipők (az én 36 éve elhagyott "jobbosomat" nem láttam...) - valamint háztartási eszközök, kávéfőző, fém hordók, fazekak, üstök, palatető darabok, gyerek kád, mosógép és - nálam ez a mélypont - komplett wc-csésze, kivezető csővel!

Sajnos, túlzás nélkül állítható, hogy a Vidámparki-tó rejtette eddig Székesfehérvár egyik legnagyobb hulladéktárolóját! Mélységesen elgondolkodtató, hogy vajon mikor fogunk eljutni arra a pontra, amikor az emberi felelőtlenség hatalmas mértékei egy kicsit elkezdenek szűkülni? Mikor lesz az, amikor nem csak beszélünk róla, teszünk is környezetünk védelméért? Mert az vitathatatlanul félelmetes, hogy embertársaink százai, talán ezrei egyszerűen a tóba dobják az éj leple alatt (de talán nappal is) a számukra már használhatatlan eszközöket, s mindenféle hulladékot.

Rendkívüli módon becsülendő a városvezetés erőfeszítése, ahogy évről-évre fejlődik Székesfehérvár, ahogy egyre több közösségi tér jön létre, ahogy megújulnak a régi értékek, utcák-terek, épületek, s ahogy példának okáért a Sóstó mellett a Csónakázó tavat és környékét is most rendbe teszik. Abban csak reménykedni tudunk, hogy egyre jobban felnövünk majd ahhoz a feladathoz ami ezen értékek megóvását jelenti.

A száraz tények

A székesfehérvári Vidámparki csónakázó- és horgásztó az 1960-as évek elején épült meg, de teljesen csak a 70-es évek végére építették ki. Az 1978-79 évi kiviteli munkák során a tavakat mélyítették, a kitermelt földdel a környező mély területeket töltötték fel, illetve a plusz földből mind a két tavon szigeteket alakítottak ki, melyhez hangulatos kis fahíd vezet.

36 év után most jött el az idő, hogy ismét komoly beruházást hajtsanak végre a tónál és környezetében. A Sóstó megmentése mellett a Csónakázó-tó felújítása is része annak a rehabilitációs programnak, melyre 3 milliárd 850 millió Ft-os állami támogatást kapott Fehérvár. A Csónakázó-tó partfal felújítása és mederkotrása a kedden reggel megkezdett vízeresztéssel vette kezdetét. A tóból a Varga-csatornán keresztül több mint 52 ezer köbméter vizet ereszttek le, hogy a tómeder szikkadása után tél végén megkezdődhessen a kotrás.

A felújítás után ismét megnyílik a lehetőség a tavon a csónakázásra, ennek kiszolgálására egy csónakház építése szerepel a tervekben. A tóba a mederkotrás után újra telepítenek halakat, de tárgyalnak a VVSI-vel, hogy szezonális jelleggel lehetnének edzések a Csónakázó-tavon a fehérvári gyerekeknek, ahogy évtizedekkkel ezelőtt is történt.

A Csónakázó-tó medre az elmúlt években nagymértékben feliszaposodott, amelynek kikotrása időszerűvé vált, és az 1585 méter kerületű tó szélén a partfal javítását, több szakaszon is meg kell újítani, továbbá egy kisebb szakaszon új partfalat kell építeni illetve a két sziget és a sétányok felújítása is szükségessé vált. A Városgondnokság figyelmeztető táblákat helyezett ki a tóparton, hogy szigorúan tilos és életveszélyes az iszapos mederbe lépni! A rendőrség is folyamatosan jelen van, a komoly mennyiségű érdeklődő okán szinte mindig tartózkodnak egyenruhások a parton.