Az eredményes pengeélen egyensúlyozásnak egyetlen hatékony módszere van: a folyamatos, elmélyült munka, a minden részletben jó minőségre törekvés. A nézőben ugyanis (bár tudatosan nem magyarázza meg magának), ha kidolgozott, minőségi produkciót kap, fel sem merül, hogy cserbenhagyták, sőt: a megtisztelő élmény átélésre, továbbgondolásra sarkallja. (Blaskó Borbála: Hekabé – KRITIKA)

Blaskó Borbála: Hekabé – KRITIKA

Az eredményes pengeélen egyensúlyozásnak egyetlen hatékony módszere van: a folyamatos, elmélyült munka, a minden részletben jó minőségre törekvés. A nézőben ugyanis (bár tudatosan nem magyarázza meg magának), ha kidolgozott, minőségi produkciót kap, fel sem merül, hogy cserbenhagyták, sőt: a megtisztelő élmény átélésre, továbbgondolásra sarkallja.

Tisztességes, szinte letisztult „kortárs művész" álláspont az, mely szerint az alkotók nem akarnak semmit előírni a befogadók számára, hanem – teljes szabadságot biztosítva nekik – rájuk bízzák az opus értelmezését. Vannak régiók és korok, melyekben e színházfelfogás bátornak és újszerűnek számít, ilyen lehet ma Székesfehérvár is, bár hihetetlennek tetszik, hogy egy fejlődő, dinamikus város a földrajzi közelség ellenére e tekintetben a fővárossal nem azonos kategóriába tartozik. Pedig sajnos így van (ez egyfajta magyar specialitás): Budapesten már kábé két évtizede lerágott csont, hogy egy kortárstánc-koreográfiában teljesen szabadon értelmezhető az alig létező cselekményszál. Például a Trafó – Kortárs Művészetek Házában, vagy egyéb bejáratott kortárs játszóhelyen hatalmasat bukna egy szájbarágós, történetmesélő koreográfia, mert a nézők már egy ideje magukévá tették: a kortárs művészeti alkotások csak kérdéseket, lehetőségeket vetnek fel, a(z eltérő) válaszokat, saját értelmezéseket minden nézőnek önmagában kell megtalálnia. Ám ebben a jogos és szükségszerű, kölcsönös alkotói-befogadói szabadságban is vannak rugalmas és nehezen meghatározható határvonalak, például semmit (vagy éppen bármit) mondani pusztán azért nem ér, nem érdemes, hogy az bárhogyan (szabadon) értelmezhető legyen. A semmi, vagy a teljes káosz szabad értelmezése önmagában sem nem érték, sem nem értelmezhető művészi kommunikáció. Nagy tehát a felelőssége a húrok pengetőinek, mert a semmitmondó szélhámoskodásra vetemedő alkotó nemcsak hamar lebukik, hanem közben egy műfajt is lejárat, egy igen fontos művészi kezdeményezés esélyeit rontja, csak hosszútávon orvosolható károkat okozva.

Blaskó Borbálával, a székesfehérvári Hekabé koreográfusával kapcsolatban fel sem merülhet „károkozás" gondolata, ellenkezőleg: elmélyült, tisztességes és alázatos alkotómunkával csak felsőfokon méltatható missziót teljesít azzal, hogy (első önálló) koreográfiájával megteremti a helyi közönség számára az alternatív művészetértelmezés és -befogadás lehetőségét. (Ez akkor is így van, ha tudjuk: ez ügyben a Vörösmarty Színházban Horváth Csaba tánctagozat-vezető rendezői munkássága révén már egy ideje jelentős eredmények könyvelhetők el.)

Blaskó a Hekabéban borotvaélen egyensúlyoz. Pontosan azért, mert a teljes szabadság megadása nagyon könnyen átbillenhet a néző cserbenhagyásába. Ha a publikum (a nagy szabadságban) nem talál fogózkodóra az értelmezésben, jogosan és érthetően elengedi a darabot, sőt: bosszankodik és unatkozik az előadáson. Az észrevehetetlen értelmezési támpontadagolás és a teljes szabadság-meghagyás közti szűk ösvényen végigmenni igen nehéz, különösen egy olyan városban, ahol az alternatív művészet-befogadásnak nem régi a hagyománya. (Zárójelben muszáj megjegyezni: a kortárs „hagyományok" hiányáról legkevésbé a helyi lakosok tehetnek, és e hiány észrevételezése nem leosztályozást jelent.)

Az eredményes pengeélen egyensúlyozásnak egyetlen hatékony módszere van: a folyamatos, elmélyült munka, a minden részletben jó minőségre törekvés. A nézőben ugyanis (bár tudatosan nem magyarázza meg magának), ha kidolgozott, minőségi produkciót kap, fel sem merül, hogy cserbenhagyták, sőt: a megtisztelő élmény átélésre, továbbgondolásra sarkallja. A Hekabé legfőbb erénye az, hogy alkotói-előadói hivatástudattal, komolyan veszik a feladatukat, tudásuk legjavát adják, és ezáltal kivívják a nézők megbecsülését, szimpátiáját.

A Hekabé-történet színrevitelének körülbelül ugyanaz az előnye, mint a hátránya: a sokrétű, szerteágazó, előzményekkel és utólagos következményekkel terhelt esemény- és indulathalmazból bármelyik pici szál, motívum kiemelhető és főtémává terebélyesíthető, ugyanakkor a történet megfelelő keretet nyújt egyfajta emberi teljesség ábrázolására is (értsd: minden megtalálható benne, ami emberi). Ez az adottság még az átlagosnál is nagyobb szabadságot biztosít az alkotónak és a befogadónak egyaránt, de fel is fokozza a követhetetlenség, az értelmezhetetlenség veszélyét. Jómagam például (hiányos és homályos Hekabé-emlékeimre hagyatkozva) hajlamos vagyok egy általános „nősors" dráma kibontakozásaként értelmezni a színen felépülő furcsa világot, amelyben férfiak, nők, csoportok, párok és egyének küzdenek ellenfeleikkel, de talán leginkább a saját belső világuk rossz oldalait megtestesítő színpadi lényekkel. A kavicskupacok, a kőrakodás és -rugdosás a múlt és az elkerülhetetlen sors cipelendő, de újabb küzdelmekre is sarkalló örökségeit jelképezik. Nem próbálkozom a különös lények történeti vagy mitológiai eredetének megfejtésével, a „lópatás" nő vagy a fekete tüllbe öltöztetett amazonhölgyek szerepeltetése szerintem általában utal furcsa külső és belső (!) világunkra. A hétköznapi tárgyak (asztalok, székek) bevonása azt a képzetet erősíti, hogy a „nősors" drámák bármikor bárhol, jelenünkben, közelünkben, otthonunkban is lejátszódhatnak.

Blaskó Borbála második, látványos megjelenése az előadáson (először a férfiak kezdő táncában szerepel megbújva, szinte felismerhetetlenül), amelyben félmeztelenül, világító nejlon szoknyában lép színre, megerősíti bennem a feltételezést, hogy a koreográfia többi nő- és férfialakja egy nagy Hekabé-jelenség részei. Hogy mi jellemzi ezt az elvont hekabéságot? Feladatvállalás, küzdelem, tragikus sors, újrakezdés képessége... Rögös művészsorsról is szól az előadás, sőt, a rendszeresen, kontrasztos környezetben megjelenő klasszikusbalett- és baletthattyú-elemek mintha konkrétan Blaskó pályafutására, előképzettségére is utalnának, illetve a megtett útra, amelyet a táncos-koreográfus a klasszikus tanulmányoktól a kortárs táncig bejárt.

Blaskó Borbála előadóművészi jelenléte igen hiteles, játéka, tánca elmélyült, kidolgozott, mozgáskultúrája valamennyi stílusban magas színvonalú. Az előadás többi szereplője is kitűnő teljesítményt nyújt, sokan közülük éppen azért, mert láthatóan nem annyira sokoldalú táncos képzettségük ellenére a mozdulatok, a testkoordináció lényegét megragadják, magukévá teszik, és élvezhetően interpretálják. A táncos, koreográfus és betanító Blaskó rengeteg tudást, titkot és készséget adott át darabja szereplőinek, egyebek mellett önfegyelmet, alázatot, egymásra figyelést, táncszeretetet... De van még hova fejlődni, és nem árt (Székesfehérváron is) elgondolkodni azon, hogy meddig tágítható általában is a publikum „szabadságtűrő képessége", hol húzódik az a határ, amelyen túl az alkotó a szabad értelmezés lehetőségének felkínálásával opusának megoldatlanságait takargatja. A Hekabéban nem látszik ilyen sanda szándék, jól és kevésbé jól sikerült részeivel együtt végig hiteles alkotás. De a kérdés igazából a harmadik-negyedik jelentős önálló koreográfia után szokott (sorsdrámai) erővel felmerülni. Kíváncsian várjuk hát a folytatást.

Hekabé

Koreográfus: Blaskó Borbála.
Szereplők: Gál Gergely, Gál Horváth Bernadett, Kertész Júlia, Rovó Tamás, Szirmai Irén, Vida Emőke, Pásztor Richárd, Blaskó Borbála.

Előadások:

Székesfehérvár, Vörösmarty Színház: Március 1, Április 26.

Veszprém: Vendégszereplés a Tánc Világnapján - Április 29.