Március 20-án ünnepelte 60. születésnapját Hirtling István Jászai Mari-díjas színész, érdemes művész, társulatunk tagja. Fotó-összeállítással köszöntjük a kerek évfordulón, Isten éltesse sokáig, nagyon boldog szülinapot kívánunk neki!

Hirtling István pályájáról:

Színészi tanulmányait 1976-ban a Budapesti Gyermekszínház színészképző stúdiójában kezdte. Tanára Nyilassy Judit, a színház igazgató-főrendezője volt. 1979-ben felvételt nyert a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol 1984-ben szerezte meg diplomáját Kerényi Imre, Huszti Péter, Versényi Ida osztályában.

Már főiskolásként játszott több budapesti színházban, így a Játékszínben, a Radnóti Színházban, a Vidám Színpadon, az Arizona Színházban, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, a Merlin Színházban és a Pince Színházban. 1982-től a Nemzeti Színházban kezdett el játszani, amelynek 1990-ig tagja. 1990-től egy évig a Madách Színháztagja volt, majd szabadúszóként továbbra is ott játszott. 1992-től a Művész Színház és az abból alakult Thália Társaság tagja, majd alapítója a Kelemen László Színkörnek. Tagja a szolnoki Szigligeti Színháznak, játszott a Dunaújvárosi Bartók Színházban, a Játékszínben, és a Veszprémi Petőfi Színházban. A budapesti Új Színház tagja volt, 2012-ig.

A 2012–13-as évadtól a székesfehérvári Vörösmarty Színház társulatának tagja.

A fehérvári közönség láthatta a Család ellen nincs orvosság, a Bizánc, a Mirandolina, a My Fair Lady, A fösvény, az Amadeus, a Hamlet, A félkegyelmű, a Csókos asszony, az Abigél, a Play Strindberg, a Rejtélyes viszonyok, az Anconai szerelmesek, a Figaro házassága, az Illúziók és a Halál Thébában c. előadásokban.  

Hirtling István saját szavaival:

Gyerekkor: (…) Apám az első biciklimet darabonként rakta össze. Igen tisztességes és méltóságteljes szegénységben éltünk, és szerencsések voltunk, mert a szüleinknek volt munkájuk. (…) Szegények voltunk, de mi ezt nem éreztük, csak azt, hogy nem vagyunk gazdagok. A szomszédainknál itt-ott már volt televízió, autó, nekünk se ez, se az. De annyira nem voltunk soha szegények, hogy anyám ne tudott volna segíteni bárkin a családban, a rokonságban. Anyánk volt a családösszetartó energiaközpont. Mesélek mindenről a gyerekeknek, hogy milyen nagy dolog volt a hatvanas években az összkomfortos lakás, a hideg-meleg víz, és hogy Csepelen, a két szobában heten bizony szűken voltunk. Anyám és apám közt én, a legkisebb aludtam, a dupla ágy végében álló sezlonon a bátyám, a másik szobában pedig a három nővérem, de azt soha nem mondom a gyerekeimnek: bezzeg az én időmben… Inkább annyit: irigyellek benneteket. És ez egy boldog irigység.

Színész: Sokáig semmilyen késztetést nem éreztem arra, hogy színész legyek. Szerettem jó társaságban eltölteni az időt, ahol bizonyára megmutatkozott a bennem lévő szereplési vágy, mert néhányan megveregették a vállam, és biztattak, hogy menjek színésznek. Egyszer csak észrevettem egy kis újsághirdetést, amiben felvételt hirdettek a Budapesti Gyermekszínház színészképző stúdiójába. Jelentkeztem, és legnagyobb meglepetésemre felvettek.

Főiskola: Azt már komolyabban vettem, de ugyanúgy meglepődtem, amikor felvettek. A körülöttem lévő aspiránsokat figyelve úgy éreztem, hogy ők sokkal komolyabbak nálam, nagyobb elszánás van bennük, mint bennem. Nagyon sokáig kerestem a helyem. Az első két évben attól féltem, hogy kirúgnak, mert nem voltam ügyes, nem voltam flott. Néha talán vicces lehettem… (…) Talán sosem fogom megtudni, mit gondoltak rólam a tanáraim, s azok, akik korábban vagy azóta döntöttek a sorsomról.

Első: Minden, ami fontos lehet velem kapcsolatban, megtörténik a színpadon, ami pedig azon kívül zajlik, nem tartozik a nagyközönségre. (…) A népszerűség nem érdekel. A döntéseimben első helyen a családom van. Minden vállalás és elutasítás magában hordozza, hogy mit mondok majd az adott dologról a gyerekeimnek.

Hitelesség: Sosem tartoztam azok közé, akik utcára szaladnak, különböző színű szalagok kíséretében vonulnak, feltűnnek a szónoki emelvények mögött akár az egyik, akár a másik oldalon. Szerintem a művésznek más a feladata. Az aktuálpolitizálás közben elvész a hitelesség, s ezt szeretném elkerülni.

Alkat: Én nagyon izgő-mozgó alkat vagyok, vibratív.

Rend: Szakmunkásképző iskolát végeztem, a Wesselényi utcába jártam három évig. Egyik tanárunk, aki szakismeretet oktatott, mondta mindig, hogy a jó munka végzéséhez jól kiválasztott és megfelelően karbantartott szerszámok szükségesek. Ez ugyanúgy érvényes a mi szakmánkra is. Én a mai napig ceruzával és radírral megyek a rendelkező próbára, nem tollal, a mobiltelefonomat mindig az öltözőben hagyom, és nem birizgálom, amíg a kollégák próbálnak. Ezek látszólag apróságok, de számomra mégis fontosak. Ma már egyre kevésbé van jelen a színházakban a rend és a fegyelem, de kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy más a közeg, mások az élet- és munkakörülmények.

Szerepek: Egy szerep esetében, ha teljesen idegen, ismeretlen közegbe kerül az ember, két választása van a színésznek: vagy beleköltözik az adott figurába és teljesen a magáévá teszi – ebben az esetben természetes érzés, hogy a szerep nem lehet a másé –, vagy elvérzik, mert valamiért nem tudja magát feladni a szerepért.

Palást és öltöny: Akadtak pálya- és életszakaszaim, amikor hol a királyi palást, hol pedig az öltöny, nyakkendő, szmoking és a hozzá tartozó úriemberes karakterek határozták meg a szerepeim.

Királyok: Engem mindig a nagy ikonok mögött rejlő emberi tartalmak érdekeltek, szeretek a személyességen keresztül közelíteni a figurákhoz.

Kihívások: A Találka Párizs mellett  c. tévéjátékban (rendező: Iglódi István, a szerk.), később pedig Valló Péter rendezéséiben is pont mindennek az ellenpólusai távolítottak el a skatulyáktól. Számomra kihívás, ha az emberi lélek kettősségét, ellenpontjait, kifordíthatóságát élhetem meg a színpadon. Salierinek, Harpagonnak A fösvényből, a Veszprémben játszott Koldusopera Bicska Maxijának vagy a Radnóti Színházban játszott, Hedda Gabler című darab Brack bírójának a gonoszságai mögött ott rejlenek az emberi gyengeségek, hátborzongató személyiségjegyek, amelyek ellentmondásossá tudják tenni az ő figurájukat és igazságaikat. Számomra a színészetben ez tartogat igazi kihívásokat. Szerencsére mindig életre kelthetek árnyalt és bonyolult figurákat a színpadon. Hiszen az életünk, a lelkünk is ilyen bonyolult és sokszínű, gyakran ellentmondásos.

Sokféleség: A mulattató komédiától az olyan pszichologizáló drámáig, mint a Play Strindberg, rendkívül széles palettán kapok játéklehetőséget. Szerintem ilyen egy boldog színész, aki sokfélét és sokféleképpen valósíthat meg a színpadon. Ha csak egyfélét játszhatnék, mindent a ma divatosnak kikiáltott, áthallásos, politizáló színházi attitűdből kellene megfogalmaznom, egy perc alatt megbolondulnék. Nem tudom elképzelni, hogy ne lehessek önfeledt, szarkasztikus az egyik pillanatban, míg a másikban gyilkos és megveszekedett a drámai igazságot képviselve.

Kíváncsiság: Kellő kíváncsiság nélkül nem lehet előbbre jutni. Azok a kollégáim, akik nem hajlandók kilépni az előző munkából, és képtelenek megnyitni önmagukat új impulzusok és rendezői elképzelések felé, egy idő után saját maguk karikatúrájává válnak. Persze lehet, hogy mások szemében én is önmagam karikatúrája vagyok ezzel a sokszínűséggel, de ebben érzem jól magam.

Székesfehérvár: Az utóbbi öt évben a fehérvári színházban egymás után, több évadon át valóban olyan szerepeket játszhattam el sorozatban, amelyek korábban hiányoztak a színészi palettámról. Újdonság volt számomra a majdnem 30 éves budapesti pályámhoz képest, hogy itt minden évben új premiereket készítünk. Akadt, amikor négy produkcióban is részt vettem. A darabok kevés kivételtől eltekintve nem élnek meg hosszú, akár több esztendeig tartó sorozatokat vidéken. A mennyiségi kihívásokat enyhítette azonban a feladatok minősége, a szerepek sokszínűsége és azoknak a kollégáknak és rendezőknek a személye, akikkel együtt hordozva a terheket izgalmas, emlékezetes munkákban vehettem részt.

Postára menet: Korán értem a szinkronhoz, és mint rendes férj, elsétáltam a közeli postára a sárga csekkekkel. Ballagok a zuglói utcán, és jön szembe egy fiatal apa a gyerekével. Jó reggelt kívánok! – köszönt rám, én zavarba jöttem, ismerni kellene valahonnan, gondoltam, de nem ugrik be. Visszaköszöntem, és azt kérdeztem: bocsánat, ismerjük egymást? Mire a harmincas férfi nevetve azt válaszolta: na, ne vicceljen! Magát mindenki ismeri. Bevallom, jólesett… Ő már egy másik korosztály, és én nem vagyok celeb, nem árusítom ki a magánéletemet, nem láthat naponta a bulvárlapokban.

Színház: A színház a közösségi élmény megélése miatt soha nem fogja elveszíteni a vonzerejét, jelentőségét. Hasonlóan izgalmas drukkélményt képes nyújtani, mint egy tömegeket megmozgató sportesemény.

Várakozás: A néző rendszerint úgy ül be egy előadásra, hogy már tudja, miről szól az adott történet, mégis kíváncsi arra, hogy a szereplők hogyan jutnak el a megoldáshoz, milyen kanyargós út vezet a drámai végkifejletig. Ez a várakozás teszi lehetővé a színház számára, hogy időről időre megújuljon, s hogy a nézőket szembesítse a múltbéli eseményekkel. Ez utóbbi különösen fontos, ugyanis sajnos az emberiségnek van egy rossz tulajdonsága: nem tanul a hibáiból, s nem veszi észre, hogy kizárólag akkor járhat jól egy ország, egy társadalom és az egyén, ha kellő figyelemmel és óvatossággal szemléli a múltját annak érdekében, hogy létezni tudjon a jelenben, s lehessen jövőképe is.

Isten éltesse Hirtling Istvánt! 

Forrás: színház.org