A Szent István Hitoktatási és Művelődési Házban rendezett, nagyszabású emlékesttel tisztelgett a februárban elhunyt Kallós Zoltán előtt Székesfehérvár városa. Az eseményen népzenészek, énekesek és táncosok idézték fel a Kossuth-nagydíjas erdélyi magyar néprajzkutató, népzenegyűjtő emlékét. Székesfehérvár közössége, a barátok és a tisztelők nevében Spányi Antal megyés püspök és Dr. Altorjay András búcsúzott.

Kallós Zoltán, a legmagasabb állami kitüntetésekkel is elismert Nemzet Művésze 1926. március 26-án született, majd 2018. február 14-én hunyt el Válaszúton. Az erdélyi magyar népzenei és néptáncmozgalom elindítója szoros szakmai és baráti kapcsolatokat ápolt székesfehérvári művészekkel, közéleti és tudós személyiségekkel évtizedeken keresztül, a szívbéli válaszúti otthonán kívül otthonának érezte Székesfehérvárt is.  Barátai, tisztelői, követői jöttek most el, hogy leróják kegyeletüket, és búcsúzzanak tőle a húsvéti feltámadás örömében.

„Nem vagyok népdalénekes, csak a magyar népdal szerelmese!” – vallotta Kallós Zoltán egyik legszebb gondolatában, mely köré az emlékest szerveződött. A műsorban olyan muzsikusok és táncosok léptek fel, akik megye- és országszerte, illetve külföldön képviselték eddig és képviselik a jövőben is Mesterük örökségét, és alázattal, tisztelettel adják tovább éppúgy, ahogy azt ő maga is tette.

A nyitó műsorszámot követően Spányi Antal megyés püspök tartotta meg búcsúbeszédét. „Amikor 92 éves korában valaki a földi élet poros útjait fölcseréli az örök életbe vezető úttal, akkor nincs jogunk meglepődni. Mégis azt gondolom, hogy akik itt vagyunk, szerettük, tiszteltük, ismerhettük a Tanár Urat, mindannyian megrendültünk, mert megrendül az ember, amikor elveszít valakit, akit szeretett és tisztelt. Mi, akik együtt vagyunk ma este, szerettük a Tanár Urat, az egyszerű személyiségét, csöndességét, azt a szerénységet, amely csak a nagy embereket tudja jellemezni, azt a nyitottságot, mellyel mindig, mindenki felé készséggel fordult, és mindig mindenkit igyekezett megajándékozni szívének és lelkének kincseivel, tudásának mérhetetlen tárházával…Szerettük, ahogy átnyújtotta időről időre az ajándékait, a kincseket, amelyeket felelősen őrizni már nekünk kell! Szerettük azt az embert, aki alázattal tudott szolgálni egy nemzetet, egy nemzet lelkét és szellemiségét…Őriznünk kell, de nem elég őriznünk…a kincs arra való, hogy sokakat gazdagítson. A mi dolgunk, a mi feladatunk, hogy megtaláljuk azokat az utakat, helyeket és embereket, akiknek mindazt, amit rajta keresztül kaptunk, ami bennünk is rezonál – a magyar hang, a magyar érzés –, azt átadjuk az utánunk következőknek.”

A barátok és tisztelők nevében Dr. Altorjay András búcsúzott Kallós Zoltántól. „Kisebbségi területen született és élt, és ezért természetesen a magyar mellett beszélt románul és cigányul is. A toleranciát, azaz tisztelni a másik kultúráját, és a hazafiságot, azaz védeni, óvni a sajátját, azt ott és akkor tanulta meg. Székesfehérvárt különösen szerette, baráti családoknál, elsősorban az Illyés családnál szívesen időzött. A kórház igazgatójának adott könyvbe azt írta be, hogy: Itt szoktam meggyógyulni. Kölcsönösen nagyra becsülték egymást az ökumené jegyében Spányi Antal püspök atyával.”

Dr. Altorjay András Arany János „Széchenyi emlékezete” című költeményének részletével zárta gondolatait:

„Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé fínomul.”