Eperbokrok mellett, kerti vízcsapot átölelve, a kaprok között játszadozva, de még a salátákhoz odasimulva is található spenót a szüleim kertjében. Nem szándékosan, s mégcsak nem is bódult állapotban vetette szanaszét anyukám ezt a sokak által nem kedvelt, ámde rendkívül értékes növényt, hanem a szél rakosgatta ide-oda, a veteményes minden egyes pontjára, mint sakktáblán a bábukat szokás. S nem is újkeletű ez a spenót-játék, hanem immár negyvenéves.

A szüleim akkor vették meg az öreghegyi telket – ahol azóta is élnek –, amikor anyukám megtudta, hogy beköltöztem a pocakjába. S mivel éjjel-nappal rugdalóztam, ultrahang pedig akkoriban nem „dívott”, hát úgy gondolták, biztosan iker leszek (és persze fiúk, akik már most rosszalkodnak), s nappal az egyik, éjjel a másik hancúrozik a meleg magzatvízben lubickolva.

Másfél szobás lakásban laktak, s nővéremre – valamint a lehetséges helyhiányra – való tekintettel „nagyban” kellett gondolkozni, vagyis házban, telekben. Hogy legyen szoba mindhárom gyereknek. Így került birtokba ez a földdarab, ahol akkor nagyon sok spenót zöldellt. S hiába bontotta meg a kerti miliőt jópár évig az építkezés, majd a kertrendezés rotációs kapája, valamint az ásó, a spenót maradt, töretlenül, örökkön szétszórt magokkal, és egészségesen kinőtt növényekkel.

Nálunk a spenót még a hagyma mellé is önkényesen beköltözött (Fotó: Temesvári Márta)

A spenót örökös lakója lett a gyepnek, a kertnek, s még a murvás udvarnak is. Bár elvileg e növény a parajszövőmoly fő gazdanövénye, és levéltetvek, spenótperonoszpóra is előfordulhat a leveleken, mi még egyikkel se találkoztunk soha.

A paréjként is elhíresült növény 30 centiméter magasra nő, Közép- és Délnyugat-Ázsiában őshonos. Állítólag Perzsiából származik, s innen került – a mórok által – Spanyolországba. (A mai Irán területén még most is vadon nő. Mint a szüleim kertjében…) Nevét egy régi perzsa szóról kapta, mely így hangzik: aspanakh.

Vízcsepp az egyik spenótlevélen (Fotó: Temesvári Márta)

Kínában a VII. században ismerték meg, amikor a kínai császár ezt a zöldséget kapta ajándékba Nepál királyától. A franciáknál a 16. században lett népszerű, s hazánkba is elég korán eljutott: 1590-ben már találunk említést róla Szikszai Fabricius Balázs Nomenclaturájában.

A spenót legnagyobb PR-osa egyébként Medici Katalin volt, aki szülővárosát – Firenzét – elhagyva hozzáment a francia királyhoz (II. Henrikhez), és olyan szakácsot vitt magával az udvarba, aki tudta, hogyan kell a kedvenc spenótos ételeit elkészíteni. (Ezért mondják azokra az ételekre, hogy „firenzei”, amelyeket spenótágyon szolgálnak fel.) A francia királyné természetesen spenótmagvakat is vitt magával. S állítólag ő vezette be a franciáknál a villa használatát is, mert addig csak kanállal, késsel – és ujjakkal ettek.

A spenótra a gyerekek általában undorral tekintenek – én se kedveltem tinédzserként, ezt el kell ismernem. Sőt, most se szeretem a spenót főzeléket, inkább nyersen szeretem elrágcsálni, vagy salátába keverni, mivel nagyon jól emészthető, alacsony kalóriatartalmú (energiatartalma: 23 kcal/97 kJ 100 g-ban, és csupán 3,6 g szénhidrátot tartalmaz).

A teljes cikk elolvasható az alábbi linkre kattitnva:

http://fmc.hu/2017/05/21/spenot-a-szuperelelmiszer/