Életpályáját és személyiségét híven tükrözi, hogy utolsó interjúját 2016 nyarán adta, amikor a Bazilika egyik tornyán található óra számlapját tisztogatta. Örökségbe kapta tőle a város azt a fontos üzenetet is, hogyan lehet kétkezi munkával maradandót alkotni, és hogy mit jelent az elkötelezettség, a következetesség és az önzetlenség. A hivatását ma fia, Kovács András viszi tovább.


A városszépítő órásmester szakmai önéletrajza ezekkel a gondolatokkal kezdődik: „Gimnáziumi éveim alatt édesapám órás szerszámaival sikerült megjavítanom a saját órámat, majd több régi faliórát. Kedvet kaptam, megragadott a finommechanika varázsa, a régi szakemberek leleményessége, amelyekkel megalkották az időmérőket, nem is tudtam más pályát elképzelni, csakis hogy órás legyek.” Az lett: az 1970-es években a Székesfehérváron működő Órás és Műszeripari Szövetkezet egyik fiókvezetőjeként az üzletből figyelte a belvárosi templomok tornyait a pontatlan órákkal – ekkor fogalmazódott meg benne a cél, hogy életre keltse őket.

Őrzi a munkáját a Bazilika, a ciszterci, a rác vagy a református templom is, és gondolatban hosszan folytatódik a felsorolás az életpályának az országban található 150 toronyórájával. A szakmai életúthoz tartozik a kisórajavítás, a Virágóra szerkezetének a gondozása, a Csitáry-kút harangjátéka, az Óramúzeum antik fali- és asztali órái, zsebórák, különleges szerkezetek, szerszámok vagy a Városháza megújult Dísztermének órája. „Ha ő nem született volna meg, akkor nem tehetnénk meg azt a sétát templomtoronytól templomtoronyig, hogy elindulunk – Rózsaliget, Felsőváros, Donát-kápolna, Maroshegy, Rác utca, aztán bejövünk a Belvárosba –; és ha a séta során látott tornyokat összekötjük, ezeket az emlékeket, amiket ő itt hagyott maga után, akkor örülnünk kell. Örülnünk kell annak, hogy ő megszületett.” – a hiány érzése mellett az öröm is ott van Percze Ilona, Ila szívében, aki az órásmester társa volt 20 éven keresztül.

Az örökség azonban jóval több, mint a számba vehető tárgyak.

Tizenegy-kétévesen egy szombati napon segédkezett az üzletben, emlékszik vissza Kovács András, a fiatalabbik fiú: akik betértek, óriási tisztelettel fordultak a mesterhez, ezt máig nem felejtem el, meséli, attól a naptól kezdve órásmester akartam lenni – és az édesapja nyomdokaiba lépett, ő viszi tovább a hivatást, ő gondoskodik arról, hogy a város órái jól működjenek. Önként és örömmel vállalt feladatának érzi a szakma ápolását: „Apám letett valamit az asztalra, és azt vinni kell tovább, mert az nem akármi, amit ő létrehozott – kitartással és szorgalommal. (…) Ahhoz, hogy ő el tudta érni, amit elért a szakmájában, nagyon nagy elkötelezettség és következetesség kellett. Tudnia kellett azt, hogy az egyes lépéseket milyen újabb lépések követik, és mindez milyen tempóban zajlik – így kialakított magában egy rendszert, és aszerint élt; ez egyfajta szigort is eredményezett. A szakmában megkövetelte, hogy minden úgy készüljön el, ahogy kell: ha elkészül egy munka, az kizárólag tökéletesen, száz százalékosan készülhet el! Azt követelte meg másoktól, amit magától is.” A toronyórákhoz rendszerint hétvégén készültek el a szerkezetek, ilyenkor a fiúk rendszeresen segítettek édesapjuknak. A szakmai munkákban jó és nélkülözhetetlen segítséget jelentett annakidején az apának és jelent a mai napig fiának Horváth Zsolt is. Amikor hazaért munka után, akkor sem tudott leállni: akkor is foglalkoztatta a szakma – toronyórára ajánlatot adni, dolgozni egy elnyert pályázaton, alkatrészért járni, esztergáltatni, a mechanikus és elektronikus fejlesztéseken dolgozni, akár késő estébe nyúlóan – meséli András.

Az országban két órajáték van, az egyik a fehérvári: ez az életműben az egyik legszebb, legjellemzőbb alkotás, nemcsak az ő hírnevét, a családét, de a városét és az országét is emeli. Az avatás napja izgalmas volt: fönt a bázison vigyázott egy munkatárs, hogy segítsen, ha netán valamelyik figura elakad. De nem akadt el. Magyarországon csak két magántulajdonban lévő Óramúzeum létezik; a fehérvári gyűjteményben látható órák – ahogy a mester fogalmazott – a magyar polgárság órái. Számos látogató jegyzi meg felcsillanó szemmel: „Ilyen órája volt a nagyszüleimnek is…” A legutolsó hobbi a verkli volt, amit egy német óraékszer-kiállításon vásárolt – a nyugdíjas múzeumlátogatók nagy örömmel tekernek rajta egyet a vezetések végén.

Az órásmester közösségi ember volt. Minden dolgot onnan közelített meg, hogyan lehet önzetlenül segíteni, a közösségért tenni. Aktívan dolgozott a Városvédő Egyesület elnökségében, tevékenységét 1996-ban Székesfehérvárért díjjal ismerték el. 1998-2002 között pedig önkormányzati képviselőként látott el közszolgálati feladatokat. A város díszpolgáráról dr. Cser-Palkovics András polgármester így fogalmaz: „Igaz fehérvári, aki hivatását is szolgálatnak tekintette, de szolgálta a város egészét is. Szimbólumokat hagyott ránk, ilyen a Virágóra, ilyen az Órajáték, de azt hiszem, ilyen a Városháza Dísztermében az új, a 2013-as felújítással odakerült óra a címerrel.” Kevesen tudják, hogy a polgármester irodájában van egy nagyon szép állóóra, amelyet időről időre az órásmester állított be, felhúzta, újraindította – azóta nem működik, hogy elvesztettük.

És ott voltak az oldtimerek: Nagy Attila, az Alba Regia Veteránjármű Egyesület alelnöke így emlékszik Kovács Jenőre: „Régi vágású úriember, gentleman volt, a szakmájának a legnagyobb mestere. A műszaki precizitás, amit a munkájában képviselt, példaértékű! Fanatikusan imádta a Citroën márkát, két ilyen negyvenes évekbeli autója is volt… Igazi angolos, fanyar humora az egész közösségünknek hiányzik.” Hogyan lehet kétkezi munkával maradandót alkotni – az öreg autókhoz fűződő hobbijával is a mai generációknak üzen.

Hiányzik. – mondja Hegyi László, az egykori barát, a szomszéd, aki ha kinézett az ablakon, láthatta őt a pincéjében szerelni vagy hordót mosni. A negyed évszázados szomszédság, a szoros barátság hosszabbnál hosszabb beszélgetéseket, a közös érdeklődésbeli önfejlesztést (például a borászkodásban) és kölcsönös segítséget jelentett. A mester sokszor felcsöngetett, hogy átbeszéljék az őket foglalkoztató témákat. „Ha valamit megbeszéltünk, ahhoz mindketten tartottuk magunkat; érdekeltek bennünket az új dolgok, szerettünk volna sokáig élni.”

A legendáját és az életpálya lényegét a karaktere nélkül nehéz lenne érteni, megfogalmazni. „Születni kell, minden nappal újra, álmodni kell. Megvalósítani mindent, amit szeretnénk, és harcolni kell érte!” – ezt az attitűdöt őrzi belőle Percze Ila. Magába zárta a Ciszterci templom toronyóráinak avatásán fölengedett piros-kék lufik látványát, az Órajáték figuráinak az aranyozásával töltött órákat, a dallamot, a szobából a Kossuth belsőudvarban látott embereket, akik a város egyik gyöngyszemeként élő helyén időztek, őrzi a Virágórájához a Fő utcán végigsétáló órásmester alakját.  

A fiával minden évben közös szakmai tanulmányútra indultak, például Németországba az Inhorgenta óra-ékszer kiállításra. „Milyen ember volt apám szakmailag-üzletileg? Olyan, aki mindig fejlesztette magát. Nem volt megállás. Ha elért valamit, mindig volt következő lépcsőfok. Nagyon szerette a szakmáját – amiben úgy tudott kiteljesedni, ha az újdonságok eljutottak hozzá.”

Hamarosan itt a május, és az Órajáték a ballagó végzősöket köszönti. A búcsúzással járó szomorúságnak és az újrakezdésnek, a következő lépcsőfokok lehetőségének egyszerre megjelenő érzésével nézzük őket – éppen úgy, ahogy Kovács Jenő órásmesterre tekintünk vissza. Éppen ma lenne hetven éves.


Az évforduló tiszteletére április 6-án, szombaton rá emlékező körsétára és óramúzeum-látogatásra invitál mindenkit a Tourinform Iroda és Kovács András órásmester.