Karácsony, azaz a Jézus születése utáni negyvenedik napon, a katolikus egyház világszerte Szűz Mária tisztulására és a kisded Jézus felajánlására emlékezik. A mózesi törvények szerint az anya elsőszülött fiúgyermekével köteles volt a szülés után negyven nappal a templomban megjelenni, gyermekét föl kellett ajánlja Isten szolgálatára. E napot a katolikus néphagyományban Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepének is nevezik.

A gyertyaszentelés szokása az agg Simeon szavai alapján alakult ki, aki jelen volt az előírt áldozat fölajánlásakor és a nemzetek megvilágosítására szolgáló világosságnak nevezte Jézust. Lukács evangéliumának tanúsága szerint régen Simeon és Anna ünnepének is nevezték e napot, mivel ők áldották a templomban Jézust, és mondtak jövendölést bemutatásakor. Már a magyarországi miseliturgia legősibb forrásában, is olvashatunk arról, hogy gyertyát szenteltek a templomokban és több helyen gyertyás körmenettel emlékeztek Jézus bemutatásra.

.

Boldog emlékű II. János Pál pápa rendelte el, hogy február 2-án, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepéhez kapcsolódva a papi és szerzetesi hivatásokért, a megszentelt életért is imádkozzunk. A Székesfehérvári Egyházmegyében erre az ünnepre minden évben meghívást kapnak a szerzetesek és szerzetesnővérek, a közösségvezetők, és a lelkiségi mozgalmak képviselői is. A főpásztor vezetésével közösen adnak hálát hivatásukért és imádkoznak, hogy Isten benső sugallatait mindig hűségesen követve, a lelkiismeret szavára hallgatva járják az életszentség útját.

Az ősi hagyományra épülő Gyertyaszentelő ünnepét az egyházban éppoly örömmel ünnepelték régen, mint a Húsvétot. Erre az örömre emlékeztetett homíliájában Spányi Antal megyés püspök a hívekkel teljesen megtelt Székesegyházban. „Mária öröme, hogy Isten Gyermekét tartja a karjában, József öröme, hogy részese Isten terveinek megvalósulásában, Simeon öröme, hogy beteljesül az ígéret és Anna öröme, hogy nem élt hiába annyi éven át; nem hasonlít e világ öröméhez.” – kezdte beszédét a püspök. Nem a birtoklás, a szerzés, a hatalom, a kitüntetés öröme ez, hanem annak az öröme, hogy Istennek terve van velem, Isten számít rám. Isten szeretetének öröme azonban együtt jár az áldozattal is.

.

Az örvendező Máriát szíven találja Simeon szava: „a te lelkedet is tőr járja át” Lk 2,35. Öröme mégis az igazi maradt, mert megértette szerepét az üdvösség történetében. Az igazi öröm tehát nem a nehézségektől függ, hanem attól, hogy Istentől való-e, Őfelé visz-e bennünket. Örüljünk képességeinknek, mint Isten ajándékának és lássuk be, hogy egyetlen élet sem értelmetlen, értéktelen. A templomban élő öreg Anna asszony a társadalom szemében haszontalan személy, aki csak imádkozni tud, élete mégis hiteles tanúságtétel volt. Örüljünk tehát, vegyük számba és köszönjük meg mindazt, amit Isten adott nekünk.

A magunkénak örüljünk, és ne arra áhítozzunk, ami másiknak van. „Lássuk Szent Pál példáját, akit Krisztus szeretete sürgetett és semmi el nem tántorított küldetésétől, mert elég volt neki az Isten kegyelme. Lássuk Prohászka példáját, aki a hit erejében mindent elviselt, tanúsította Isten jóságát, szeretetét a szegények felé, és kitartóan küzdött az igazságért a hamissággal szemben. Lássuk Kaszap István és Bogner Mária Margit példáját, akik nyomorultan, szenvedések között is Istennek és másokért tudtak élni, másokat vigasztalni, mások örömére lenni.”- bíztatott az egyházmegye nagy püspökének és hitvallóinak példájával a főpásztor.

.

Befejezésül a megyés püspök arra kérte a jelenlevőket szolgáljanak ők is tanúságtételükkel: szóval és tettel, imával és mások buzdításával, saját hivatásuk felismerésével és elfogadásával, hálás és örvendező lélekkel, reményteljes szívvel. Életük példáján, tetteiken keresztül az Úr sokakat megszólíthat: „Jöjj, és kövess engem!” Lk. 18,22. Az emberek közé kell vinni a hit fényét, az öröm üzenetét, Isten szeretetét. „A világ vár benneteket, menjetek, tegyetek tanúságot, és hirdessétek Isten Országát, Isten szeretetét, az Örömhír szerinti élet boldogságát!” - buzdított a szentmise végén a főpásztor.