Az egrest már egészen kicsi koromban is rendkívül szerettem. Sose vártam meg, hogy beérjen: akkor szedtem le a bokorról, amikor még kemény volt, de már nem annyira, hogy túlzottan „összehúzza” a számat. Savanykás íze, kicsit szőrösnek tűnő, zöldes bogyója még formára is nagyon tetszett. Nem vágytam a belőle készült szörpre, lekvárra, mártásra. Valahogy a cukorral való találkozása nem volt vonzó számomra. Inkább csak tömtem magamba mosatlanul a ropogós gyümölcsöt – merthogy amíg éretlen, addig bizony eléggé rágni kell!
Az egrest minden valószínűség szerint már a rómaiak is fogyasztották – erre utal legalábbis Caius Plinius Secundus Maior egyik feljegyzése. A híres római író – aki polihisztor volt – élete minden percét arra használta, hogy tudományos kutatásokat folytasson, 77-ben tette közzé a Naturalis Historia-t. E monumentális terjedelmű mű hatalmas információtömeget dolgoz fel: benne a természet jelenségeinek értelmezésével és leírásával, és itt olvashatunk az egresről is!
Az egres (Ribes uva-crispa) a ribizkefélék családjába tartozik. Eurázsiai elterjedésű faj: szinte az egész kontinensen találkozhatunk vele. Gyümölcsének örülhetünk Skandináviában, a Brit-szigeteken, sőt, még az Atlasz-hegységben is. Terem a Kaukázuson, Észak-Kínában, az Alpok 1800 méteres magasságában, és a Kárpátoknál is felnyomul 1400 méterre a tengerszinttől.
Nemesítését a hollandok kezdték el a XVI. század végén. A XVIII. században rendkívül népszerűvé vált Angliában: 1740-ben száz, rá hetven évre pedig négyszáznál is több nemesített fajt tartottak nyilván! Hazánkban a XIX. század második felében terjedt el. Több nevet is adtak neki őseink: köszméte, pöszméte, piszke, püszke, brüszke, büszke.
A cikk folytatása elolvasható az alábbi linkre kattintva:
https://fmc.hu/2020/07/11/ilyen-konnyen-nevelhetsz-a-kertedben-egrest/
| Hozzászólások |
|