Általánosságban elterjedt módszer, hogy vízelvezető árkokat alkalmazunk a lehulló csapadék eltüntetésére, amikor pedig szárazság van, s nedvesség után szomjazik a kertünk, akkor ivóvízzel öntözzük meg. – Ha többször is átgondoljuk az imént leírt mondatot, akkor egy idő után bizonyára mindenkiben megfogalmazódik a kérdés, hogy vajon nem lehetne-e „logikusabban” cselekedni, kihasználni a természetben ősidők óta működő rendszert / lehetőségeket?
Ésszerű (és természetközeli), ha ott, ahol a talaj adottságai engedik, helyben szikkasztjuk a csapadékvizet, tehát mesterségesen kialakított szikkasztó medreket készítünk, hogy a nagy mennyiségű víznek legyen ideje a talajba szivárogni. Tehát: amennyit kiveszünk a természetből, annyit forgatunk is vissza. Ha a mesterségesen kialakított szikkasztó medrekbe tereljük a vizet, s kihasználjuk a természet-adta lehetőségeket, akkor így segítjük az ökológiai együttes működését.
„Ha hirtelen nagy mennyiségű csapadék zúdul le, akkor azt egy kicsit vissza kell tartani az adott felületen, lassítani a lefolyását. Így a légkörben jobban ki tudja fejteni hűsítő, párologtató hatását.” – véli Fülöp Attila, kinek egyik szívügye a csapadékvíz-management – „Ha az egyre egyenetlenebbül hulló csapadékot visszatartjuk, visszajuttatjuk a vízciklus szerinti helyére, a talajba, akkor ott megtisztul, s így jut a talajvízbe. Ezzel egyben élteti a talaj flóráját és faunáját is, a talaj táperejét és tápanyagciklusát pedig optimumon tartja. Ráadásul e módszerrel megelőzhetőek például a csatorna-kiömlések és az áradások is.”
A fehérvári kertész felhívta figyelmemet arra, hogy városi környezetben ez nehezen valósítható meg (bár egyáltalán nem lehetetlen), hiszen ott nagyon sok burkolt felület található: úttest, járda, háztető. A családi házaknál viszont egyszerűbben megoldható a probléma a természetes földfelületeknek köszönhetően.
Az első tudatosan létrehozott, közismert „lakossági” esőkert dátumát 1990-re tehetjük, helyszínéül pedig Maryland-et nevezhetjük meg, ahol egy helyi vállalkozó, Dick Brinker úgy döntött, hogy egy beültetett földterülettel helyettesíti a hagyományos szennyvíztároló tavat. Ötletét Larry Coffman környezetvédelmi mérnök is támogatta, s ketten létrehoztak egy 28-37 nm2 területű esőkertet (egy lakónegyed minden ingatlanán).
Ez nemcsak költséghatékony megoldásnak bizonyult – hiszen az esőkertek 100.000 dollárba kerültek a 400.000 dollárnyi csatorna-rendszer helyett -, hanem ökológiailag is látszódott pozitív hatása: az esőkertek jelentősen csökkentették azt a vízmennyiséget, amely nagy esőzések után a csatornákba szokott kerülni.
„Az esőkert nem azonos a kerti tóval!” – pontosított Fülöp Attila – „Ez utóbbiban állandóan víz áll, míg az esőkertben csak időszakosan található csapadék, s csak annyi ideig, ameddig az eső esik. Sőt, a záportározóval sem keverendő össze. Kevesen tudják, hogy Székesfehérváron a Halesz eredetileg záportározónak épült. A záportározó hosszabb ideig tartja meg a vizet, mint az esőkert. Ráadásul az esőkertnél a víz látványelemként is funkcionál, hogy ezzel is színesítsük, izgalmasabbá tegyük a kertünket. S mivel nem pang benne a víz, így nem büdösödik és szúnyogkeltetőként sem funkcionál.”
A cikk folytatása elolvasható az alábbi linkre kattintva:
https://fmc.hu/2020/10/10/esokert-nemcsak-gyonyoru-hanem-hasznos-is/
| Hozzászólások |
|