A Székesegyházban megtartott ünnepi szentmisével kezdődött meg a Szent István -napi rendezvénysorozat Székesfehérváron. A szentmisét Spányi Antal megyés püspök tartotta, akinek hívó szavára idén is érkeztek határon túlról is hívek városunkba, hogy meghallgassák gondolatait, és részt vegyenek a programokon. A szentmisén és az azt követő körmeneten jelen voltak a megye és a város vezetői (a Polgári Frakció szinte teljes tagsorával képviseltette magát), a lovagrendek, a cserkészek is.
Homília
Szent István király miséje
Ünnepel az ország. Ünnepel a hívő, és az is, aki nem hittel nézi a történelem és az élet eseményeit. Kötelez erre az a törvény, melyet 1938-ban itt Székesfehérváron fogadott el az Országgyőlés két háza. De kötelez Szent István szelleme, mely szinte kézzelfoghatóan jelen van az általa emelt templom kövei között, ott, ahol felajánlotta az országot és népét Máriának, Nagyasszonyunknak, a sok történelmi és mővészeti emlék, mely alakját és munkásságát idézi.
Budapest őrzi a Szent Jobbot, a Szent Koronát. Szent István városának nevezi magát Esztergom is, de annyi lábnyom, annyi jelenlét talán egyetlen helyen sincs, mit itt, a mi városunkban, Székesfehérváron. Minden székesfehérvári magán kell, hogy érezze a király tekintetét, aki a Megyeháza elıtti szobrára tekint, Sidló Ferenc nagyszerő alkotására, vagy aki az 1777-ben Mária Terézia által készítetett hermára tekint, mely magában foglalja a Szent Király becses ereklyéjét. Ránk néz a nagy király.
Magasból néz, szigorúan és határozottan, tekintetével ırzın, és méltósággal. Talán így nézett ezer évvel ezelıtt is, amikor a magyarokra tekintett, véreire, amikor mint király nézte alattvalóit, és amikor mint férj és édesapa nézte családját. Természetesen aligha tudjuk pontos alakját rekonstruálni, tekintetét elképzelni. De a feljegyzések, az ihletett alkotások, és a magyar lélek folytonossága valamit megırzött, megsejtett abból a személyiségbıl, abból a jellembıl, mely meghatározta a Szent Király és a körülötte lévık kapcsolatát.
Tekintete vizsgálón nézett. Mélyre hatolt és a szívekbe látott. Látta, kiben mi rejlik, kiben milyen szándék van a szó mögött, tudta, a szó rejtett tettre készségét, áldozatra is kész elhatározást. Tekintetébıl méltóság áradt. Szigorú lehetett a nézése. Hiszen sokan kerültek elé, és neki gyorsan kellett megérteni a szándékot, a titkolt szándékot is, aligha lehetett módja arra, hogy döntéseit halasztgassa, vagy megváltoztassa. De szigora a tisztánlátást segítette, és nem elrémisztette az elé kerülıt.
Egy határozott ember tekintetét érezhette magán az, aki kapcsolatba került a királlyal. Olyan ember tekintetét érezhette, aki gyors felfogású és világos értékrenddel bír, aki nem kér tanácsot arra nézve, mi a jó és mi a rossz, aki tudja, mit akar és azt is tudja mi viszi elıre országa dolgait, és ebben nem ismer csak igaz utat, egyenességet, lelkiismeretességet. Jellemében nem volt számítás, ravaszkodás, hanem világos egyenesség. Az ilyen ember méltósággal nézi a világot. A tekintet ırzı is volt, mely nem a sajátjára vigyázott, hanem arra, amit hivatásként kapott: egy országra, egy nép érdekére. Mert neki kellett az élet és a halál mezsgyéjén vezetnie a magyart.
A tekintetbıl szeretet is áradt, melyrıl a legendákban gyakran olvashatunk. Természetes is ez, hiszen jámbor ember volt, aki mindig tudta azt is, hogy tetteirıl számot kell adnia, nem földi hatalomnak, melyet esetleg kijátszhat, hanem az örök bírónak, az Úrnak, akitıl az életet és a küldetést is kapta. Tekintete egy ember tekintete is volt, akit szerettek övéi, felesége, Boldog Gizella, és gyermekei, köztük Szent Imre is, akinek harmonikusan fejlıdı férfi karaktere ebben a légkörben alakulhatott úgy, hogy alkalmas legyen egy nép irányítására, egy ország királyként való vezetésére. Tekintetébıl kellett a szeretetnek áradnia.
Ez az ember minden helyzetben méltósággal élte életét. Erre kötelezte királyi mivolta, de bensı tartásából is ez kellett, hogy fakadjon. Méltósága hitébıl fakadt, mely eligazította az élet, a jog és az erkölcs dolgaiban. İ tudta mi a jó és mi a rossz, és mindent a nevén nevezett. Élt benne az egyház tanítása, melyet nem külsıleg, nem látszatra, nem csak szokásaiban fogadott el, hanem ezzel azonosult, ez adott neki tartást, mindig, minden körülmények között.
Tudta, mit köszönhet az Egyháznak, ezért is akarta, hogy a nép ne csak megkeresztelve legyen, hanem hitét ismerje és élje is, ezért hozatott papokat, szervezett egyházmegyéket, püspökségeket, hogy a magyar lélek legyen keresztény, ismerje meg és szeresse a Megváltót, üdvösségre vezetı tanítását, erıt adó szentségeivel éljen is mindenki, aki koronájához tartozik. Tudta, hogy mindaz, amit szentnek ismert meg, és ami a magyarnak az életet jelenti, nem könnyen elfogadható minden ember számára. Ezért volt élete példaadó. A törvények magtartásában elıl járt, amit törvénybe foglalt azt maga is megtartotta és szigorúan meg is tarttatta övéivel is.
Maga is járt fiával zarándokolni, felkereste a szent helyeket, jó nekünk pl. Bodajkon az ı lába nyomába lépnünk, és lelkének közelségében kérni Mária, a bodajki Szőzanya közbenjárását. Jámbor volt, akinek meghatározta tetteit, szavait, viselkedését, törvényeit a megélt hit. És ez az istengyermeki mivolt méltóságot ad az embernek. Méltóságot, amit modorosan felvenni, mint egy szerepet eljátszani nem lehet, aminek az ember lelkébıl, legbensejébıl kell fakadni. Ez a tekintet szigorú volt, mégis azt is látnunk kell, hogy nem volt kegyetlen, és a kor szokásaival ellentétben többször gyakorolt irgalmat, meg volt benne a nagy emberek nagyvonalúsága is.
Méltósággal járt itt, Fehérvár kövein, és alázattal imádkozott kamrája mélyén éppen úgy, mint az általa épített csodálatos és hatalmas templomban is. Ezt a méltóságot, személyiségének titkát nem lehet utánozni. Ez vagy belülrıl jön az embernek, vagy nem szerezheti meg magának senki. Ez nem szerep, mely eljátszható, megtanulható. A király személyében meglévı méltóság tekintélyt adott az országnak, a vezetıknek, és könnyővé tette sokaknak a király követését, rendeleteinek elfogadását és végrehajtását. Tekintélye mércévé is tette ıt nem csak saját kortársai számára, de késıbbi nemzedékek számára is. Méltósággal élni, tekintélyt képviselni, határozottan kiállni a jóért: a mai világnak is szüksége van minderre. Ma sem lehet az ember boldog úgy, ha mindez hiányzik belıle.
Nem boldogulhat az, aki nem képvisel erkölcsi értéket, nem nézhet önmagával nyugodtan szembe, aki mást mond és mást tesz, aki nem tudja odaadni életét családnak és hivatásnak, nemzetnek és hazának, aki magának akarja megtartani életét. Élni lehet így, de ez nem az a boldog élet, amit szenvedések között is megtapasztalhatott Szent István király. Méltósággal kell élni, emberi tartással, másokat létünkkel is felemelni kell tudni. Ez az az erı, mely összeköt, megıriz bennünket. Tartás és méltóság kell a mai embernek is, mely nem önzésre és öntörvényőségre épül, hanem mely másokra is tekint, mások érdekeit is védi.
Mely kész a másikhoz odalépni és segíteni, ha kell, mely tekintettel van a másik érdekeire, jogos igényeire, tisztességes elvárásaira. Méltóság kell, hogy a törvényt betartsuk, azért mert írva van, hogy a másikat szeressük és tiszteljük, hogy legyen kincsünk a lélekben és azt bátran megmutassuk, hogy mássá, gazdagabbá tegyük a világot.
Méltóságunkat magunk romboljuk le, ha az erkölcs útját a bőn útjával cseréljük fel, ha a családi élet boldogságát kalandokkal tesszük tönkre, ha nem merjük életünket odaajándékozni egy valakinek, akit házastársnak vagy hitvesnek hívhatunk, ha nem merjük a gyermekeket áldásként fogadni, ha nincs bátorságunk a jót jónak és a rosszat rossznak mondani, ha azt hívjuk toleranciának, hogy azt hazudjuk: mindegy, hogyan élnek az emberek és mit csinálnak a fiatalok, csak engem hagyjanak békén, és úgy teszünk, mint aki nem tudja, milyen romboló hatása van a rossz példának, ha nem merünk ellene mondani annak, ami rombolja a közösséget, ami lehetetlenné teszi az emberi együttélést.
Méltóságunkat romboljuk le, ha nem tanítjuk meg a fiatalokat a helyes és igaz történelemszemléletre, ha nem törekszünk arra, hogy megismerve múltunkat és jelenünket, lássák, merre tartunk, kik vittek elıre és kik voltak az igazi ellenségek, akik ártottak a nemzetnek, az országnak. Méltóság nélküli lesz az ember, akit hagyunk kiszolgáltatottá válni a nehéz körülmények között, aki mellé nem állunk oda, hogy megmentsük lakását, életét, miközben eltőrjük, hogy aránytalanul gazdagodjanak mások a közösség rovására.
Méltóság nélküli lesz az, aki nem ismeri meg gyökereit, aki elszakad övéitıl, csak, mert nem kapja meg azt, ami neki járna, amire végzettségének, munkájának végzéséhez jogos szüksége lenne. Méltóságát veszti az a fehérvári polgár, aki nem tudja, hogy miért kell másként viselkednie a Nemzeti Emlékhely környezetében, mint a ligetben...
Méltóságát veszti az is, aki egy ünnepen bámészkodva, talán fején sapkájával folytatja útját, míg a Himnusz vagy a Szózat hangjai szólnak, s nem méltatja sem magát, sem történelmünket, sem az ünneplıket arra, hogy egy percre megálljon és tiszteletet adjon. Az ország, melyben méltóság nélkül él a többség, aligha vívhat ki magának elismerést. Az ország, a nép, mely tartással, méltósággal éli életét, megırzi múltját, tudatosan formálja jelenét, de építi jövıjét is.
Szent István király segítsen bennünket, hogy példája nyomán a helyes és teljes élet formáját, tartalmát is megismerjük, megértsük, és így élve magunknak is, a minket felváltó nemzedéknek is erıs hazát hagyjunk, és egy olyan néphez való tartozás tudatát, mely a népek között büszke helyet vívott ki magának a történelemben és ırzött meg magának a jelenben. Isten áldása legyen rajtunk, Szent István népének kései gyermekein!