Barlay Ö. Szabolcs Kosztolányi Dezső életéről írja legújabb könyvét. A műnek elkészült az első néhány  fejezete, amelyet most Önök is elolvashatnak - ahogy Szabolcs atya folyamatosan rendelkezésünkre bocsátja majd a további ciklusokat is. Így a Fehérvári Hírek olvasói lesznek az elsők, akik magukba szívhatják a népszerű tudós paptanár tanulmányát és irodalom-kutatási eredményeit.

K O S Z T O L Á N Y I    I S T E N E   

Bevezetés 

Vajon mi az oka, hogy ezen tanulmányok mindegyikének  címében egyedül az „ isten” szerepel?

Jogos a kérdés, mert a szereplők nem egy vallás teológusai, hanem költők, írók. A magyarázat abban keresendő, hogy ők is  e m b e r e k. Embernek lenni ugyanis  eleve annyit jelent,  hogy lényegénél fogva animal rationale, szellemi lény, és mint ilyen,        valamilyen szinten relációban van az Istennel. A „lényegénél fogva” kifejezés azt jelenti, hogy ez nem lehet másként. Ez az ember ontológiai jegye, jellege. Mondhatnám  így is: „bélyege”> vagyis  erre rendeltetett. Nem tehet mást! Mintahogy  a föld vonzási körében lévő tárgy sem  tehet mást, mint zuhan a földre a gravitáció törvénye miatt. 

Éppen ezért logikus, hogy számomra valakinek Istenhez fűződő kapcsolatrendszere, viszonyulása, ennek részleteiben és egészében történő vizsgálata, elsődleges és meghatározó téma. Leegyszerűsítve a kérdést, mondhatnám így is:  mindenkinél –magamnál is- először  arra keresek  választ, hogy  milyen a viszonya. Istenhez. „Mond meg, milyen a viszonyod Istenhez, és én rövid időn belül feltárom előtted, hogy ki vagy”.  

Lehet, hogy ez sokaknak hihetetlen és nevetségesnek tűnik, de a csillagászoknak nem. Ők sem izoláltan vizsgálgatják az égi testeket, csillagokat, üstökösöket, saját bolygónkat, hanem először arra keresnek választ, hogy mi a  viszonya a Naphoz, milyen távolságra van tőle. És néhány alapvető kérdés tisztázása után minden egyéb tulajdonságát ebből ki tudják számítani. 

Az ateista irodalomtörténet eleve halálra ítélte önmagát, mert a földet a Naptól elszakítva, tőle függetlenül akarta vizsgálni és elfogadtatni velünk saját földünkről és rajta saját énünkről alkotott áligazságait. Tagadván az okság elvét, azt akarta elhitetni, mintha egyikünknek sem lenne apja-anyja, hanem lombikban jöttünk a világra. A teremtő Isten tagadásával olyat tett, mint amikor valakivel azt akarnák elhitetni, hogy  nincs semmi köze apjához-anyjához. 

Úgy gondolom, hogy az én módszerem tényekkel igazolható, hiszen kiindulópontom épp a származás és annak tagadhatatlan következményei a génbiológiától kezdve a pszichoanalízisig. Mindezt természetesen szimbolikusan kell –analógiaként- érteni.

És éppen azért, mert  az ember –legyen az földműves vagy zseniális művész – léténél fogva  sorsában szükségképpen Istentől függő lény, ezért az egyes embernek, jelen  esetben  Kosztolányi Dezső magyar írónak, költőnek, személyiségének megismerése, világnézeti orientáltsága, fajsúlyának  lemérése olyan alapvető bázis, mely elbír minden egyéb kutatást és megállapítást.  

Ha ugyanis valakinek az Istenhez fűződő viszonyát, annak alakulását, kapcsolatrendszerét ismerem, akkor van mihez mérnem a negativ fordulatokat, az illető lázadásait, egyéni tragédiáit és a társadalomra gyakorolt hatását. 

Az eddig elmondottak természetesen nem változtatnak azon a tényen, hogy az Istenhez való viszonyulás reális és de facto elfogadása vagy megtagadása, kinek-kinek egyéni döntésén alapul. De azért bizonyára igaz marad a tétel, hogy attól még földünk a Nap körül forog, ha valaki ezt netán még Galilei után is tagadni akarja.                                                                      

I: KOSZTOLÁNYI NEVELTETÉSÉNEK KERESZTÉNY-MAGYAR GYÖKEREI 

A kezdés egyértelmű és világos. Kosztolányi Dezső  olyan keresztény magyar légkörben  nevelkedett, hogy  az egy életre meghatározta sorsát. A kiegyezés után létrejött középosztály elhivatottsága, keresztény és patriota elköteléezettsége olyan fundamentumot adott a később nagy nevű írónak, hogy az elbírt minden terhelést. A nagy kilengések ellenére a föld alatt szerteágazó gyökérzet nem engedte, hogy a törzset kicsavarja, földhöz vágja a vihar. 

Szülei példás családi életet éltek. Az egész család templomba járt, gyakorolta  hitét. Édesapja Szabadkán annak a katolikus gimnáziumnak volt igazgatója, ahol nyolc évig kiváló tanárok nevelték és tanították.  Műveltsége a szó eredeti értelmében katolikus, vagyis egyetemes volt. A görög-latin antikvitásba beoltott modern tudományosság iránti nyitottság épp úgy jellemezte ezt az örökséget, mint a katolikus  hit s erkölcs ismeretét és gyakorlását, valamint az égő, lobogó hazaszeretetet 

Nem az én „felülnézetem”megállapítása ez, Kosztolányi  gimnazista kori naplójegyzetei pontosan körülírják a fent elmondottak  kereteit és tartalmának mélységeit. Ebből a szempontból érdemes beleolvasunk 15 éves korában írt naplójába.: 

„Napló az Úrnak  1900-i évére. 

Tehát Isten segítségével fel! 

Nov.30. Holdtölte. Rettenetes álma volt megint. Azt álmodta, hogy meghalt. Amikor reggel felébredt, imádkozni kezdett. ”S ekkor feleszméltem, mekkora a Te hatalmad Isten! A veszélyben mutatod meg magad, ott látlak nagynak! Dicsőség az Úrnak mindörökké” 

Dec.12 ”Most meg arra gondolok, hogy közelebb állok a halálhoz.. Nem tudom,mi az ember célja”

Dec.20.”Közeledik a Karácsony …Jó Istenem, adj nekem is békét, nyugalmat: újítsd fel bennem a hit nem  Pazar fényű, de szelíd nyájassággal  lobogó kis lámpáját, gyújtsd fel bennem a szeretet tüzét”. 

1901. Jan.1. ”Isten nevében! Igen, a te nevedben kezdem  az évet, végtelen alkotóm, Istenem, a te segítségedért esedzem ezen új év küszöbén, mert ki tudna nélküled élni, s ki tudna  ellened küzdeni, te vagy az erő, a hatalom,a végtelenség, én por, semmi vagyok, egy lehelet, egy láng, egy időig élő kicsiség….Nem, nem nézek a jövendő vakító szemébe, téged követlek csak. Uram, légy te világító csillagom, mint a négy pásztornak, s vezess el a boldogság honába, s adj ó, szép csillag, hazámnak, Magyarországomnak boldogságot, nagyságot, szabadságot….” 

Jan.8. ”Osztályomban hány nehézfejű. És ezek is emberek, éppenúgy Isten képére teremtve, mint én…Ne zúgolódj tehát, tehetetlen, büszke szív az Isten ellen, borulj le eléje. S adj hálát, hogy íly gazdagon megajándékozott. Áldott légy, Uram!” 

Jan. 14. „Apám megölelte az öreg Barnabás bácsit…S nekem oly jól esett látni. Látni, hogy nincs az emberek közt különbség…és a boldogság. Egyformák vagyunk mind, ez tetszik Istennek…az Istent láttam mosolyogni a kis fehér szobában. Az Istent, ki bennünket egyformának teremtett” 

Ápr. 1.” A lelki béke nyugalmas szent napja ez. Gyónni voltunk. A vallás annyiban igaz, amennyiben a túlvilági s általunk meg nem érthető tényeket mintegy átülteti a mi gondolkodási módszerünkre, mintegy perszonifikálja, s ezért tehát el kell ismerni a dogmákat, s hozzá szigorúan ragaszkodni kell”. 

Hogy ezekben az években milyen hatások érték, és mennyire a keresztény életszemlélet elkötelezettje volt, maga írta le levelében egy asszonynak halála előtti évben:”Én gyermekkoromban nem költő akartam lenni, hanem szent. Sanyargattam magam, böjtöltem, titokban jó tetteket vittem véghez, hogy tessem Istennek”.  

Amikor gimnazista korában unokahuga, Ilonka meghalt, annyira magába szállt, hogy pap akart lenni. Külsejében, mozdulataiban volt is valami papos. Ezekben az években lelkivezetője is volt. Megszerette a katolikus szellemet, az egyetemes, az általános, a bölcs és megbocsátó katolicizmust, mely minden emberi lehetőséget magába zár, és minden ajtót nyitva hagy. 

Az ember azt gondolná, hogy ilyen kezdet után az elvetett mag szárba szökken, majd virágba borul, hogy meghozza százszoros termését. A tények azonban minderre rácáfoltak….. 

II:  „ A MEGREPEDT  GYÉMÁNTPOHÁR” 

Már érettségi előtt egyre több olyan bölcseleti könyv került a kezébe, mely sorra cáfolta a keresztény világnézet alaptételeit. Amikor felkerült Budapestre és az egyetem bölcsészeti karára iratkozott, teljesen átadta magát a századforduló gondolkodását átalakító szabadelvű eszméknek. Az egyetemen kézről kézre adták Spinoza, Rousseau, Nietzsche, Herbert Spencer, Schoppenhauer műveit, Tolsztoj regényeit, melyek a keresztény világnézet és erkölcs fundamentumait aknázták alá. Ibsen és Strindberg kora ez, amikor a családi kötelékeket a színpadon  tépdesik foszlányokká. A közgondolkodás az ateizmus felé billent A Szabadkáról Budapestre, majd Bécsbe került fiatalember belevetette magát a keresztény  gyökereket megvetők, gúnyulók, új eszméket hirdetők táborába. Ő is érzi, hogy ennek előbb-utóbb önfeladás lesz a vége. Olyanokkal barátkozik, akik egyre mélyebb és egyre zavarosabb örvénybe taszítják a néhány évvel előbb még gyónó-áldozó, Istenbe kapaszkodó lelkét. 

Hogy saját jelkép-rendszerének képeivel élve, a lényegre tapintsak rá, most egy olyan versére hívom fel a figyelmet, melyet bár nem önmagáról, hanem húgáról írt, mégis saját lelkiállapotát tükrözi. A vers Kosztolányi egyik legszebb és legmélyebb verse, a pszichoanalizis remeklése. Címe: A húgomat a bánat eljegyezte

                                      A húgomat a bánat eljegyezte

                                         És most csak ül, szelíden, csöndben ül

                                         Virágok közt, mindig egyedül.

                                     Ő is virág. Hervadt virág a lelke.

                                         Húgomat a bánat eljegyezte. 

                                        Ablakunk mellett csak vár szegény,

                                         A szenvedés hajol szíve fölé

                                         S ha rózsa nyílik ki, nem az övé.

                                         Csöndes, komoly hajfürtje a fején

                                         Szegényesen búsong – fakulva s árván-

                                         Mint holt leányé, a koporsópárnán. 

                                        És néz, szelíden, békült, tiszta szemmel.

                                      Zokogni nem tud és  nevetni nem mer. 

                                      De, hogyha nem lát a szobába senkit

                                     És elmotoz, vagy ó szekrényeket nyit,

                                      Siratja bús, koszorútlan fejét

                                       S hogyha körülömli a setét,     

                                       A könnye vén csipkék közt hulldogál

                                      S a szíve, jaj, mint megrepedt pohár

                                       Gyémántpohár – babonásan csilingel,

                                      Mert valaki játszott e tiszta szívvel.

                                       széttörte s most olyan a sóhaja,

                                       hogy néha, ha az én szobámba téved,

                                       rémült imákat suttogok az éjnek

                                       s nem alszom el az éjszaka. 

                                      Ő meg csak nézi, hogy a kert alatt

                                      hogy éled szüntelen a nap

                                      Bús, sárga nap – s hogy száll a lomha este. 

                                    És vár.

                                                Mivel a bánat eljegyezte 

Kosztolányi költészete és élete között szoros kapcsolat van. Személyiségének, sorsának titkait nem rejti el. Nemcsak ez jellemző rá, de az is, hogy alkotásai, írásai –költemények-regények-novellák-karcolatok között is saját életének egy-egy szituációját, vagy mozaik darabkáját látjuk megelevenedni. Különösen érvényesnek érzem ezt a megállapítást ezzel a versével kapcsolatban. Mert bár valóban  húgának sorsa adta az indítást a vers megírására, de közben  - észrevétlenül – önmaga lelkiállapotáról is lehull a lepel.

Ha ennek e rejtélynek kulcs-szavait keressük, legjobb, ha a vers kép halmazából kettőre  figyelünk:”Valaki játszott e tiszta szívvel” és  „A szíve, jaj, mint megrepedt pohár, gyémántpohár”. 

Az is megerősít ebben a feltevésben, mert az élmények azonos időben zajlanak: 1909-ben. Bármiként is magyarázzuk vagy sejtetjük a vers üzenetét, annyi bizonyos, hogy  mindaz, amit húga lelkében oly finoman, leheletfinomsággal észrevesz és tapintatosan elemez, szószerint a bölcsészhallgató Kolsztolányi Dezsőben is végbemegy. Hiszen  valaki, valakik nagyon csúnyán olyan játékot űztek e tiszta férfi szívvel, hogy végül is lelke, a „gyémántpohár” előbb csak megrepedt, de végül össze is törött. 

Érdemes összegyűjteni e végtelenül szomorú költeménynek,„elégiának” jelzőit, állítmányait, igéit, és látni fogjuk, hogy ebben a korszakban írt verseiben ezek  hányszor visszaköszönnek: a szomorúság, a bánat, a szenvedés, a sóhaj, a búsulás, zokogás, rémület, éjszakai töprtengés („nem alszom el az éjszaka”)…..és mindez azért, mert a szívét összetörték. 

Nem kívánom részleteiben még felvázolni sem mindazt a filozófiai, világnézeti, erkölcsi válságot, ami Kosztolányit - a vele egyívású társaihoz hasonlóan - érte az egyre jobban szekularizált és az ateista liberális kapitalizmus szellemében világvárossá vedlett Budapesten. 

Azért nem teszem ezt, mert más a célom. Én ugyanis épp azt szeretném bemutatni, hogy Ady és Babits és még sokan mások ennek ellenére, hogyan sírták vissza azt az eredeti, ősi élményt, amit örököltek, és hazulról hoztak magukkal. Én valósággal élvezem azt az elementáris erővel végig harcolt párbajt, amit Ady a Disznófejű nagyúrral, az Ős Kajánnal vívott. Kosztolányi pedig, bizonyára alkata és mélyebben átélt gyermekkori vallásos élményei miatt, még idejében  visszahőkölt (bár a teljes konverzióig korai halála miatt nem jutott el). 

Egyelőre azonban maradjunk, a kronológia szabályait tiszteletben tartva, a tényeknél., és vegyük kezünkbe annak a bizonyos összetört kristálypohárnak szilánkjait: mi lett a vége a nagy tagadásnak.?                     

A szabadgondolkodók tanítómestere, Nietzcshe óriási hatással volt rá.  Az a fiatalember, aki kamaszkori naplójában még arról meditál, hogy miért kell elfogadni a dogmákat, az egyház tantételeit, egyetemista korában azok táborában bukkan fel, akik szerint Isten nem él, mert a modern ember lelkében az Isten meghalt. 

Kosztolányit 1906-ban ezek között találjuk. Alighanem magáról írja:”boldog őrült, ki mindent leront”( Gyilkosok). 

Otthonról nemes érzékenységet, finom lelkületet hozott magával, aki elérzékenyül mindenen. Hogy milyen változásokon ment keresztül és hova tud zuhanni az ateizmussal kacérkodó homo aestetikus, annak  egy  szomorú, de a költészet nyelvén remeklésnek mondható példája a bal latorról írt verse. Nietzsche egyre növekvő tábora épp azzal vádolja a kereszténységet, hogy az alázat, az irgalom állandó hangoztatása és megkövetelése miatt az emberek karakterét csorbítja, szolgalelkületűvé deformálja. 

Ennek szellemében szokatlan dologra vetemedik a fiatal lázadó: szakít az ősi, kétezer éves hagyománnyal, mely meghatódottan szemlélte a jobb lator megrendítő Istenhez fordulását. Helyette tudatosan „zord zivatart kavar”, és a „vasderekú” bal latort dicsőíti, a „szótlan óriást”, aki nem volt hajlandó „nyavalyogva koldulni”

                                     „Nyílt homlokú bűn, hősi, kemény,igaz,

                                     erényt pirító, tisztakezű gonosz,

                                    te hallgatál kővé meredten,

                                    míg az erény nyavalyogva koldult”.

                                                                                          ( A bal lator) 

Ime a nietzsche-i filozófia tételének variációja egy magyar költő versében. 

Hogy a  homo aestetikus önimádata hova vezet, azt  zseniális módon mutatja be a Költő a huszadik században című versében

Kosztolányi nyíltan azonosítja magát a homo aestetikusszal: 

                    „ Az önimádat büszke heverőjén

                    Fekszem nyugodtan…” 

Lenéz mindenkit és mindent:

                                       ”mit nékem a hazugság glóriája, a munka…

                                        mit a csaló próféták csácsogása…” 

Itt érdemes egy pillanatra megállnunk. A semmit el nem fogadásnak kellős közepén vagyunk. Fontos látlelet ez. Hiszen a Nietzcshe-k, Schoppenhauer-ek „csácsogása” szédítette meg, vagyis a hitetlen racionalisták. De úgy látszik, hogy már ezeknek sem hisz:

                                                  „ Tőlem locsoghat megváltó igéket

                                                   S unalmas őrültségeket az ép ész,

                                                     Nem az enyém a század rongy bohóca  ..” 

Siralmas állapot! Mert mindenkit letaszított önimádó gőgje trónusáról, melyet kiégett tűzhányók üres krátere vesz körül. A kép iszonyatos, és sátáni! Nem fogad el semmilyen  mércét, csak önnönmagát: 

                                                    „Én önmagamat önmagammal mérem” 

És mint a császárok, királyok akik aranyból vert pénzükre saját képmásukat nyomatják, úgy ő is: 

                                                „Szavam, ha hull, tömör aranyból érem.

                                                 Mindegyiken képmásom, mint királyé

                                                 S a peremén:

                                                 A gőgös írás:

                                                         Én” 

Aki ideáig eljut, előbb-utóbb megcsömörlik önmagától. Mindez nyomon követhető Kosztolányinál is. A huszonéves fiatal titán versei pontos látleletei ennek a metamorfózisnak. Elég hamar  ráeszmélt, hogy rossz cserét csinált. Harmónia helyett diszharmónia, kozmosz helyett zűrzavar uralkodott benne. Hova lett az egykori vidámság és kacagás?   

                                               „Igy senki  sem sírt, ahogy én sírok most,

                                                    A téli éjbe magam siratom…” 

Depresszióba hanyatló melankólia minden rezdülése, és amikor tükörbe néz, megijed önmagától: 

                                          „Nem hallanak. Nem látnak. Nem szeretnek.

                                           Magam se szeretem…” 

És megszólal a megkerülhetetlen, elnémíthatatlan lelkiismeret:”hogy is, hogy is  kerülhettél  ide?”  

Ez valóban lesújtó állapot: „Ki csókolt? Senki. Mondd, ki értett? Mindenkinek örökre idegen….Dacos nyakam – kemény, fiatal vállam - szegény karom – szegény fiatalságom- szegény, szegény szemem” (Arcom a tükörben) 

A „magam se szeretem” szindróma csak kezdet. Mert a Mi végre vagyunk a világon kérdés kínozza tovább. Eldobta magától az isteni választ, helyette üres kráter tátong a lelkében, benne a semmi, ami itt maradt. A vízió úgy kínozza, hogy kibuggyan száján a megfellebbezhetetlen rideg valóság: 

                                        „ És láttam nyakkendőjét, lógva, árván

                                         a szekrény ajtaján, egy laza spárgán…. 

                                        És várta őt pár cigaretta is,

                                        melyet ezüsttárcában ott felejtett … 

                                       S  egy bot maradt utána a sarokban,

                                       Mellyel sétált tavaszi délután…..”

                                                                                        (Ami itt maradt) 
Aki ismeri Kosztolányi életművének egészét, tudja, hogy alapjában véve ez az attitűd ,ez a hag nem azonos az író igazi hangjával. Bár mindig is jellemző volt rá a töprengés, de lelke legmélyén életvidámság és derű honolt. Azért sem lep meg, hogy ezt a korszakot ő maga sem viselte el sokáig. Saját szavait idézve „korcs titánnak” érezvén magát, takarodót fújt, a szakadékban bércekről álmodott új indulót  zengve. (Takarodó). Nem véletlen, hogy az 1910-es években írt verseinek kötet-címe:Mágia.

Nevezhetném idegennek is ezt a hangot, hiszen a kötet első versében, a Köszöntőben ő maga írja:

                            „S csodálkozom a fáradt, furcsa szókon …” 

Tény, hogy a látleletből következtetni lehet, milyen harcok dúlnak a lelkében. Az aki egyszer  hallotta a „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”, és merített az Élő vizek tiszta forrásából, annak nehéz megbarátkoznia a nihilizmussal. (Láttuk, hogy ez még Adynak sem sikerült). Az evangélium mércéje a szeretet, méghozzá a jól értelmezett önszeretet: „ szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. Ennek tagadása szükségkép az ön-gyűlölet poklába vezet. A most következő vers világossá tette számomra, hogy az önmagukkal vívódó költők megértéséhez nem elegendő az irodalomtörténész szaktudása. Itt teológusra is szükség van. Mindössze három versszakból áll a vers, de a teológus a pszihoanalizis cristiana alkalmazásával a gőgnek, mint a legveszélyesebb főbűnnek egész titokrendszerét fedezi fel benne. 

                                       „Hogy gyűlölöm magam! Mindig csak Én!

                                         Változva folyton s mégis változatlan.

                                         Tükörszobába járok. S száz alakban

                                         Másolja halvány képemet a fény. 

                                         Csak én! Csak Én! A végtelen egy Én!

                                         Kié a szirtben szunnyadó szobor-más?

                                         Arcom kacag belőle: hű – de oly más.

                                         Kié az árnyék a falon? – Enyém. 

                                         Nem gyűlöli úgy a rab tömlöcét,

                                         Hol örökös a végtelen sötét

                                         S magába rogyva ordít társtalan –

                                         Mint ahogy én utálom önmagam”

                                                                                          (Gyűlölöm magamat) 

Ha az evangéliumi szeretet-szindróma mintájára felállítjuk a versben szereplő szavakat, akkor ezt a sátáni képletet kapjuk: „Gyűlöld felebarátodat, mint ahogy gyűlölöd önmagadat”. Ez valóban tömlöc, melyben egy önmagával meghasonlott rab magába rogyva ordít…. 

És ezek után érdemes visszapillantani A húgomat a bánat eljegyezte című versről elmondottakra, hiszen láthatjuk, hogy az alapigazság ebben a kulcsversben fogalmazódott meg először, és ez köszön vissza minduntalan Kosztolányi  életében: valaki játszott e szívvel, mely olyan mint egy megrepedt gyémántpohár….sőt olyan, mint egy összetört pohár. A hasonlat nemcsak művészi, de hűen tükrözi a teljes valóságot. 

Most már csak az a kérdés, hogy van-e kiút? 

Visszatérve a kristálypohár szimbolumához, mint kulcshoz, mellyel megkisérlem kinyitni a Kosztolányi titok zárát, jó hangsúlyozni a lényeges különbséget a materia és az emberi szellem között. A materia világában ugyanis egy darabjaira tört kristálypoharat többé képtelenség eredeti állapotába visszahozni. Az Isten arcára és hasonlatosságára teremtett ember azonban épp szellemi léténél fogva és az Isten irgalmának teremtő aktusa révén újjászülethet. Ennek a rendkívüli drámának, a Jó és a Rossz, a Bűn és a Kegyelem élet-halálharcának egy-egy villanását szeretném most  bemutatni.

                       III. „ MORS  S  ÁMOR HALLGATAG FOGOTT KEZET” 

A tények és az igazság pontos megismerése végett a fejezet elején hangsúlyozni kívánom, hogy felesleges arra gondolni, vagy azzal vádolni, hogy papi, lelkészi mivoltom miatt minden egyes -számomra-pozitiv mozaik darabkánál  egyházi elfogultság fog vezérelni és saját céljaim érdekében manipulálom az író „istenes” témáit. Erre azért sem kerülhet sor, mert én nem Kosztolányi vallásosságát akarom bebizonyítani, még azt sem, hogy konverziója ténylegesen, a szó klasszikus értelmében megörtént-e, - hanem Isten-nélküliségének gyötrődéseit kívánom elemezni

„Cherchez la  famme” 

Szellemes és találó igazság rejlik a mögött, hogy a férfiak életében minden nagy fordulat mögött feltételezhető egy nő megjelenése. Ez az általánosítás különösen találó és sokszorosan igazolható egy Kosztolányi típusú férfi esetében. Ő ugyanis nem tudott és nem is akart a nők bűvölete nélkül élni.

Hogy milyen hatással –olykor pozitiv hatással – voltak rá a nők, számtalan esetet lehetne felsorolni. Én itt egyet említek, mert valóban megrendítő. Halála előtti évben, amikor már menthetetlennek mondták az orvosok, megismerkedett Visegrádon egy asszonnyal, Radákovich Máriával, akit épp akkor akart elhagyni a férje. Kosztolányi talán a halál elől menekülve, szenvedélyes szerelemmel közeledett feléje, és levelezett is vele. Nos, ennek az asszonynak azt írta, hogy ő, a 30 év óta hitetlen, levele olvasásakor megint Istenre gondolt.”Maga nem úgy ír, mint Madame Sévigné, hanem mint              Szent Terézia, belülről, a csodás szeretettől vezérelve. Amor Dei….” 

Tehát a „cherchez la femme”  utalás arra, hogy a nő. nem is oly ritkán, tud mentőöv lenni, aki Beatriceként még az Ég felé is  magával tudja ragadni a poklot megjáró Dante-t, a férfit. 

Ennek a szereposztásnak lehetünk tanúi abban az életdrámában, melyet Kosztolányi élt meg. Az a Kosztokányi, akiért elegáns külseje, megnyerő modora miatt különben is rajongtak a nők. Ó azonban nem akarta, hogy elvegyék szabadságát, inkább a kalandok hercege akart maradni. Mindaddig, míg épp a belső meghasonlás éveiben össze nem hozta a sors egy olyan nővel, Ilonával, akitől élete végéig nem tudott és néhány hónap múlva nem is akart megszabadulni. 

Ismeretségükről röviden néhány mondatban beszámolok, mert e hölgy megjelenésével Kosztolányi életében új fejezet kezdődik.

Neve: Harmos Ilona, szinésznő és író-fordító. Álneve, amit később Kosztolányi adott neki: Görög Ilona. A kapcsolat eleinte futó kalandnak indult. Egy a sok közül. De  később kiderült, hogy hiába igyekezett elválni a szép, és tehetséges lánytól, ösztöne megérezte, hogy nélküle nem tud élni. Érdekes, izgalmas történet ez, melyről a költő halála után részletesen beszámolt Kosztolányi Dezsőné. Igen, mert a többszöri szakítás ellenére 1913-ban házasságot kötöttek. 

E sokrétű barátság-kapcsolat-szerelem történetéről itt most nem kívánok részletes beszámolót írni. Inkább e találkozás életmentő jellegét hangsúlyoznám. Miközben ugyanis kezdetben még Ilonának is Nietzsche űbermensch-i teoriáját(„ordas eszméjét”) mondogatta, az egészséges  gondolkodású, életvidám, szép lány visszavarázsolta Kolsztolányi lelkébe az életbe vetett hitet, a vidámságot. Ebben  segítőtársa lett Karinthy Frigyes is, akivel hármasban végig játszották fiatal éveiket. Közben Ilona, igazi asszonyi ösztöne szép lassan, észrevétlenül  berendezte azt a négy szobás lakást, melyet Kosztolányí még legény korában  vásárolt. Az asszony még teljesebbé akarta tenni kettejük életét: gyermeket szeretett volna! Kosztolányi eleinte hevesen ellenállt a gondolatnak merő önzésből. De amikor  kitört a világháború, és megérezte, hogy mekkora érték az élet, ő maga állt elő a gondolattal. És 1915 áprilisában megszületik Ádám, aki  egy életre összeláncolta mindkettőjüket.