"Az új év kezdetén szeretnék szívbıl békét kívánni minden keresztény közösségnek, a nemzetek vezetıinek és minden jóakaratú embernek az egész világon. A béke 43. világnapja témájául ezt választottam: Ha békére törekszel, védd a teremtett világot. A teremtett világ tiszteletben tartásának nagy jelentısége van azért is, mert „a teremtés Isten minden mővének kezdete és alapja”, megóvása napjainkban lényegbevágó az emberiség békés együttélése szempontjából. Egyfelől az emberek egymás iránti kegyetlensége miatt a békét és a valódi, teljes emberi fejlıdést számos veszély fenyegeti (háborúk, nemzetközi és helyi konfliktusok, terrorcselekmények, valamint az emberi jogok megsértése)."

Ugyanakkor nem kevésbé aggasztóak a hanyagságból – ha nem egyenesen visszaélésbıl – fakadó tényezık, amelyek földünket és az Istentıl kapott bıséges természeti javakat fenyegetik. Ezért elengedhetetlen, hogy az emberiség megújítsa és megerısítse „az ember és környezete közötti összhangot, amely Isten teremtı szeretetének tükre kell, hogy legyen: ebbıl a szeretetbıl származunk, és efelé tartunk”.2 2.

 A Caritas in veritate kezdető enciklikában kiemeltem, hogy a teljes emberi fejlıdés szorosan kapcsolódik azokhoz a kötelességekhez, amelyek az embernek a természeti környezethez főzıdı kapcsolatából fakadnak. A természeti környezetet Isten ajándékának tekintjük mindenki számára, amelynek használata közös felelısséget kíván meg az egész emberiség iránt, különösképpen a szegények és a jövı nemzedékek iránt. Azt is megfigyeltem, hogy amikor a természetet, mindenekelıtt az embert egyszerően csak a véletlen vagy az evolúciós determinizmus gyümölcsének tekintjük, fennáll a veszély, hogy a felelısségtudat lecsökken az ember lelkiismeretében.

Ha azonban a teremtett világot Isten ajándékának tekintjük az emberiség számára, jobban meg tudjuk érteni az ember hivatását és értékét. A zsoltárszerzıvel együtt csodálattal hirdethetjük: „Bámulom az eget, kezed mővét, a holdat és a csillagokat, amelyeket te alkottál. Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá?” (Zsolt 8,4–5). A teremtett világ  szépségének szemlélése arra ösztönöz, hogy felismerjük a Teremtı szeretetét, azt a szeretetet, „amelyik mozgatja a napot és a többi csillagot”.4 3.

Immár húsz éve, hogy II. János Pál pápa ezt választotta a béke világnapra írt üzenete témájául: Béke a teremtı Istennel, béke az egész teremtett világgal, és ezzel felhívta a figyelmet arra a kapcsolatra, amely köztünk, Isten teremtményei és a minket körülvevı világegyetem között van. Ezt írta: „Látható, hogy napjainkban egyre inkább tudatában vagyunk, hogy a világbéke veszélyben van… s ez a természet iránti kellı tisztelet hiányából is fakad”. És hozzátette, hogy az ökológiai tudatot „nem szabad elnyomni, sıt segíteni kell, hogy fejlıdjön, érlelıdjön és megfelelıen kifejezésre jusson konkrét programokban és kezdeményezésekben.”

Már más elıdeim is utaltak az ember és a környezet között fennálló kapcsolatra. 1971-ben például – XIII. Leó pápa Rerum Novarum kezdető enciklikájának 80. évfordulója alkalmából – VI. Pál hangsúlyozta, hogy „a természet e könnyelmő kihasználásán keresztül [az ember] azt kockáztatja, hogy elpusztítja azt, és ennek a pusztításnak önmaga is áldozatul esik”. Hozzátette még: ebben az esetben „nemcsak az anyagi környezet válik állandó veszéllyé: szennyezések és hulladék, új betegségek, teljes romboló hatalom; hanem az emberi környezet is, mely nincs többé az ember hatalmában, és így olyan környezetet teremt a jövınek, mely elviselhetetlenné válhat számára: hatalmas mérető társadalmi problémává válhat, mely az emberiség egész családját érinti”.

Bár az Egyház kerüli, hogy érdemben beleszóljon specifikus gyakorlati megoldásokba, mivel „emberségben jártas”, igyekszik határozottan felhívni a figyelmet a Teremtı, az ember és a teremtett világ közötti kapcsolatra. 1990-ben II. János Pál „ökológiai válságról” beszélt, és hangsúlyozva, hogy ez döntıen etikai természető dolog, rámutatott „egy új szolidaritás sürgetı, erkölcsi szükségességére”. A válság növekvı mértékő megnyilvánulása láttán ez a felhívás ma még sürgısebb, és felelıtlenség lenne, ha nem fordítanánk rá komoly figyelmet.

Hogy is maradhatnánk közömbösek az olyan jelenségekbıl fakadó problémákkal szemben, mint az éghajlatváltozás, az elsivatagosodás, óriási mezıgazdasági területek termelésének hanyatlása és elvesztése, folyók és talajvízrétegek elszennyezıdése, a biodiverzitás elvesztése, szélsıséges természeti jelenségek növekedése, az egyenlítı menti és trópusi erdık pusztulása? Hogy is hagyhatnánk figyelmen kívül az ún. „környezeti menekültek” jelenségét: azokról az emberekrıl van szó, akiknek lakóhelyük környezetének pusztulása miatt el kell hagyniuk otthonukat – gyakran javaikat is –, és szembe kell nézniük a kényszerő elvándorlás veszélyeivel és ismeretlenségével? Hogy is ne reagálnánk azokra a már meglévı vagy lehetséges konfliktusokra, amelyek a természeti erıforrásokhoz való hozzáféréshez kapcsolódnak?

Ezek mind olyan kérdések, amelyek erısen kihatnak az emberi jogok gyakorlására, mint például az élethez, a táplálkozáshoz, az egészséghez, a fejlıdéshez való jogra. 5. Mindazonáltal figyelembe kell vennünk, hogy az ökológiai válságot nem értékelhetjük a hozzá főzıdı kérdésektıl függetlenül, mivel szoros kapcsolatban áll magával a fejlıdés fogalmával, és az emberrıl, illetve embertársaival és a teremtett világgal való kapcsolatáról alkotott elképzeléssel. Bölcs dolog tehát alaposan és nagy távlatban felülvizsgálni a fejlıdési modellt, átgondolni a gazdaság és a gazdasági célok értelmét, hogy helyreállítsuk mőködési zavarait és torzulásait.

Ezt kívánja meg bolygónk ökológiai állapota, és legfıképpen ezt igényli az ember kulturális és erkölcsi válsága, amelynek nyilvánvaló tünetei egy ideje a világ minden részén megmutatkoznak.8 Az emberiségnek mély kulturális megújulásra van szüksége, újra fel kell fedeznie azokat az értékeket, amelyek azt a szilárd alapot képezik, amelyre jobb jövıt építhetünk mindenki számára.

A jelenlegi válsághelyzetek – akár gazdasági, élelmezési, környezeti vagy társadalmi jellegőek –, alapjában erkölcsi gyökerőek és egymással összefüggnek. Ezek szükségessé teszik, hogy új tervet alakítsunk ki az emberek közös elırehaladására. Kiváltképpen pedig arra köteleznek, hogy életmódunkat a mértékletesség és a szolidaritás jellemezze, hogy új szabályokkal és az elkötelezıdés új formáival bizalommal és bátran a már megvalósult pozitív tapasztalatokra tekintsünk, és a negatívakat határozottan elvessük.

A jelenlegi válság csak így lesz alkalom a dolgok helyes megítélésére és új tervek létrehozására.  Nem igaz talán, hogy a kozmikus értelemben vett „természetnek” az eredeténél ott rejlik „egy igazságot hordozó szeretet-terv”? A világ „nem holmi szükség, a vak végzet vagy a véletlen folytán jött létre. […] a világ Isten szabad elhatározásából ered, Aki a maga létében, bölcsességében és jóságában akarta részesíteni a teremtményeit”.

A Teremtés könyvének elsı oldalai visszavezetnek minket a kozmoszban lévı bölcs tervhez, mely Isten gondolatának a gyümölcse, és amelynek csúcsán a férfi és a nı helyezkedik el, akiket a Teremtı saját képére és hasonlatosságára teremtett, hogy „betöltsék a földet”, és „uralmuk alá vonják”, mint Isten javainak „kezelıi” (vö. Ter 1,28).

A Teremtı, az emberiség és a teremtett világ összhangját – ahogy az a Szentírásban szerepel – Ádám és Éva, a férfi és a nı bőne törte meg. İk arra vágytak, hogy elfoglalják Isten helyét, elutasítva teremtményi mivoltuk elismerését. Ennek következtében eltorzult az a feladat is, hogy „uralmuk alá vonják” a földet, „mőveljék és óvják”, és konfliktus alakult ki közöttük illetve a teremtés többi része között (vö. Ter 3,17–19). Az ember hagyta, hogy eluralja ıt az önzés, elveszítve ezzel Istentıl kapott küldetésének értelmét, és a teremtett világgal való kapcsolatában kizsákmányolóként viselkedett, abszolút hatalmat akarva gyakorolni felette. Isten kezdeti parancsának valódi  jelentése azonban, melyre a Teremtés könyve jól rámutat, nem a hatalom puszta átadásában áll, hanem inkább a felelısségre való meghívásban.

Egyébként a régiek bölcsessége felismerte, hogy a természet nem úgy áll rendelkezésünkre, mint egy „halom véletlenszerően szétszórt szemétkupac”,10 a bibliai kinyilatkoztatás pedig megértette velünk: a természet a Teremtı ajándéka, aki megtervezte belsı rendjét, hogy az ember ebbıl merítse az ahhoz szükséges útmutatást, hogy hogyan „mővelje és ırizze” (vö. Ter 2,15).11 Mindaz, ami létezik, Istené, aki az emberekre bízta azt, de nem azért, hogy önkényesen rendelkezzenek vele. Amikor az ember – ahelyett, hogy Isten munkatársának szerepét betöltené, – Isten helyébe lép, akkor kikényszeríti „az általa inkább elnyomott, semmint kormányzott”12 természet lázadását. Az embernek tehát kötelessége, hogy felelısségteljesen irányítsa, óvja és mővelje a teremtett világot. 

Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a Föld különbözı országaiban és térségeiben az emberek sokasága egyre gyakrabban ütközik nehézségekbe a környezet iránti felelıtlenség és nemtörıdömség miatt. A II. Vatikáni Zsinat emlékeztetett rá, hogy „Isten a földet minden kincsével együtt minden ember és minden nép használatára rendelte”. Ezért a teremtett világ öröksége az egész emberiséget megilleti. A kizsákmányolás jelenlegi mértéke azonban komolyan veszélyezteti néhány természeti erıforrás meglétét nemcsak a jelenlegi, hanem fıképp a jövı nemzedékek számára.

Nem nehéz tehát megállapítani, hogy a környezet pusztulása gyakran a hosszú távú politikai tervek hiányának vagy a rövidlátó gazdasági érdekek hajszolásának eredménye, amelyek sajnos, a fenyegetı veszélyek sorozatává alakulnak a teremtett világ ellen. Azért, hogy megfékezzük ezt a jelenséget, azon tény alapján, hogy „minden gazdasági döntés erkölcsi jellegő következményekkel jár”, arra is szükség van, hogy a gazdasági tevékenység jobban tiszteletben tartsa a környezetet.

Amikor felhasználjuk a természeti erıforrásokat, törıdni kell azok védelmével is, elıre látva ennek környezeti és társadalmi költségeit, és lényeges tételként tekintetbe kell venni a gazdasági tevékenység költségei között. A nemzetközi közösség és a nemzeti kormányok illetékességébe tartozik, hogy megfelelı jelzéseket adjanak, hogy hatékonyan meg tudjuk fékezni a környezet számára károsnak bizonyuló tevékenységeket. Ahhoz, hogy védjük a környezetet, megóvjuk a nyersanyagforrásokat és az éghajlatot, arra van szükség, hogy jogi és gazdasági szempontból is jól meghatározott szabályok szerint cselekedjünk, ugyanakkor kellı szolidaritással kell viseltetnünk a Föld legszegényebb területein élık és a jövı nemzedékek iránt.  Valóban sürgısnek tőnik, hogy nemzedékeket összefogó ıszinte szolidaritást valósítsunk meg.

A közös természeti erıforrások használatából származó költségek nem terhelhetik a jövı nemzedékeket: „»Nekünk, akik korábbi nemzedékek örökösei és kortársaink munkájának haszonélvezıi vagyunk, kötelességeink vannak mindenki irányában; nem lehetünk közömbösek azokkal szemben, akik utánunk jıve növelik majd az emberiség családjának körét. Az egyetemes szolidaritás, mint olyan tény, amely jótétemény számunkra, a másik oldalon kötelez bennünket.« Olyan felelısségrıl van szó, amely a maiakat a jövendı generációkkal szemben kötelezi, és felelıssége az egyes államoknak és a nemzetközi közösségnek is”.

A természeti erıforrások felhasználásának úgy kellene történnie, hogy az abból származó közvetlen haszonnak ne legyenek negatív következményei az élılények számára, akár emberek, akár más élılények, most élık vagy eljövendık; a magántulajdon védelme ne váljon gátjává a javak egyetemes rendeltetésének, a jelenkor és a jövı érdekében az ember tevékenysége ne veszélyeztesse a föld termékenységét.

A nemzedékek közötti ıszinte szolidaritás mellett meg kell erısítenünk, hogy erkölcsileg sürgetıen szükség van a nemzedékeken belüli megújult szolidaritásra, különösen a fejlıdı és a magas fokon iparosodott országok között: „A nemzetközi közösségre hárul az a parancsolóan sürgetı feladat, hogy olyan intézményes megoldásokat találjon, amelyek megállítják a nem megújuló energiaforrások kizsákmányoló felhasználását – és teszik ezt a szegény országok bevonásával, hogy velük együtt tervezzék a jövıt”. Az ökológiai válság rámutat a térben és idıben kiterjedı szolidaritás sürgetı szükségességére.

A jelenlegi ökológiai válság okai között fontos, hogy elismerjük az iparosodott országok történelmi felelısségét. A kevésbé fejlett és fıleg a felemelkedı országok mindazonáltal nem mentesülnek a teremtett világ iránti felelısség alól, mert a hatékony környezetvédelmi politika és az intézkedések fokozatos alkalmazása mindenkinek kötelessége. Ez könnyebben megvalósulhatna, ha nem annyira a számítások és az érdekek vezérelnék a segítségnyújtást, a tisztább technológiák és ismeretek átadását. Kétségtelen, hogy az egyik legfıbb megoldandó probléma a nemzetközi közösség számára az energiaforrások kérdése: olyan, közösen elfogadott, fenntartható stratégiákat kell meghatározni, amelyek kielégítik a jelen és a jövı nemzedékek energiaszükségleteit.

E cél érdekében a technológiailag fejlett társadalmaknak késznek kell lenniük mértéktartó magatartásformák követésére, csökkentve saját energiaszükségleteiket és javítva azok felhasználásának feltételeit. Ugyanakkor elı kell segíteni a kevésbé környezetszennyezı energiák felkutatását és alkalmazását, valamint „az energiatartalékok világmérető újrafelosztása is szükséges, úgy, hogy azok az országok, amelyek nem rendelkeznek saját forrásokkal, hozzájuthassanak azokhoz”.

Az ökológiai válság tehát történelmi alkalom közös válasz kidolgozására, amely a globális fejlıdési modellt olyan irányba tereli, amely jobban szem elıtt tartja a teremtett világ megbecsülést, az ember teljes fejlıdését és az igazságban megvalósuló szeretet értékeire épül. Olyan fejlıdési modell bevezetésében reménykedem tehát, amelynek központjában az ember áll, a közjó elımozdításán és megosztásán, valamint a felelısségen alapszik; amely tudatosítja bennünk, hogy életformát kell változtatnunk, és amely az okosságra épül, arra az erényre, mely megmutatja a ma megteendı lépéseket, számolva azzal, ami holnap megtörténhet.

Ahhoz, hogy elvezessük az emberiséget a környezet és bolygónk erıforrásainak összességében fenntartható kezeléséhez, arra van szükség, hogy az ember a tudományos és technológiai kutatásokra és az azokból származó felfedezések alkalmazására használja intelligenciáját. Az „új szolidaritás”, amelyet II. János Pál az 1990-es béke világnapi üzenetben javasolt, és a „globális szolidaritás”, amelyre én hívtam fel a figyelmet 2009-es béke világnapi üzenetemben, lényegi magatartásformáknak bizonyulnak, amelyek irányt mutatnak a teremtett világot védı tevékenységnek a föld erıforrás-gazdálkodásának nemzetközi szinten jobban koordinált rendszerén keresztül, különösen most, amikor egyre nyilvánvalóbbá válik, milyen szorosan kapcsolódik egymáshoz a környezet pusztítása elleni küzdelem és az ember teljes fejlıdésének elısegítése. Megkerülhetetlen dinamikáról van szó, minthogy „az ember teljes fejlıdése nem történhet meg az emberiség szolidáris fejlıdése nélkül”.

Ma számos tudományos lehetıség és lehetséges innovatív út áll rendelkezésünkre, amelyeknek köszönhetıen kielégítı és harmonikus megoldások adhatók az ember és a környezet kapcsolatára. Ösztönözni kell például azokat a kutatásokat, amelyek a napenergiában rejlı óriási lehetıségek hatékonyabb kihasználására irányulnak. Ugyanígy figyelmet kell fordítanunk a vízzel kapcsolatos immár világmérető kérdésre és a globális hidrogeológiai rendszerre, amelynek körforgása elsıdleges fontosságú a földi élet számára, és amelynek stabilitását az éghajlatváltozás erısen fenyegeti.

Alkalmas mezıgazdasági fejlıdési stratégiákat is fel kell fedezni, amelyek központjában a kistermelık és családjaik állnak, mint ahogy megfelelı erdıgazdálkodási és hulladékmegsemmisítési politikát kell bevezetni, valamint hasznosítani kell a klímaváltozás elleni küzdelem és a szegénység elleni harc között már létezı együttmőködéseket. Nagyratörı nemzeti politikákra van szükség, – kellı nemzetközi elkötelezettséggel kiegészítve –, melyek mindenekelıtt közép és hosszú távon hoznak majd fontos eredményeket. Összességében tehát ki kell lépni a pusztán fogyasztásközpontú logikából, hogy elısegítsünk olyan mezıgazdasági és ipari termelési formákat, amelyek tiszteletben tartják a teremtés rendjét és mindenki alapvetı szükségleteit kielégítik.

Az ökológia kérdésével nemcsak azok miatt a borzalmas távlatok miatt kell foglalkoznunk, amelyek a környezet pusztulása nyomán körvonalazódnak elıttünk, hanem mindenekelıtt a világmérető, valódi szolidaritás keresése kell, hogy erre ösztönözzön minket, amely a szeretet, az igazságosság és a közjó értékeire épül. Másrészrıl, ahogy már említettem, „a technika sohasem pusztán csak technika. Az embert és fejlıdésre való törekvését mutatja meg, kifejezi az emberi szellem igyekezetét meghatározott anyagi feltételek fokozatos leküzdése során. A technika ezáltal ahhoz a megbízatáshoz illeszkedik, hogy»mőveljük, és oltalmazzuk a Földet« (vö. Ter 2,15), amelyet Isten az embernek adott; meg kell felelnünk annak a követelménynek is, hogy erısítsük az ember és környezete közötti szövetséget, amelynek Isten teremtı szándékát kell tükröznie”.

Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a környezet pusztulásának problémája arra hív minket, hogy felülvizsgáljuk életstílusunkat, valamint a fogyasztás és a termelés elterjedt modelljeit, amelyek gyakran társadalmi, környezeti, sıt gazdasági szempontból is tarthatatlanok. Nem tudunk tovább meglenni valódi szemléletmód-váltás nélkül, amely új életstílushoz vezet, „amelynek elemei az igaz, a szép és a jó keresése, valamint a többi emberrel alkotott közösség a közös fejlıdés érdekében.

Ezeknek az elemeknek kell a fogyasztási, takarékoskodási és a beruházási szokásokat meghatározni”.26 Mind inkább a béke építésére kell nevelni az egyéni, a családi, a közösségi és politikai szinten. Mindannyian felelısek vagyunk a teremtett világ védelméért és megırzéséért. Ez a felelısség nem ismer határokat. A szubszidiaritás elvének megfelelıen, mindenki számára fontos, hogy elkötelezetten dolgozzon saját szintjén az egyéni érdekek túlsúlyának leküzdésén. A civil társadalom azon csoportjainak, valamint azon nem kormányzati szerveknek, amelyek határozottan és nagylelkően dolgoznak az ökológiai felelısség terjesztésén – amelynek egyre inkább a „humánökológiához” kellene kötıdnie –, kiemelt szerepük van a figyelem felkeltésében és a gondolkodásmód formálásában.

A médiának szintén felelıssége van, abban a tekintetben, hogy pozitív és inspiráló modelleket ajánljon. Összefoglalva, a környezettel való törıdésünk megkívánja, hogy a világot átfogóan és globálisan szemléljük, felelısségteljes közös erıfeszítést kíván, hogy túl lépve az önzı, nemzeti érdekekre irányuló alapuló magatartáson, egy olyan szemléletmód felé haladjunk, amely mindig minden nemzet szükségletét nem elıtt tartja. Nem maradhatunk közömbösek azzal szemben, ami körülöttünk történik, bolygónk bármely részének sérülése valamennyiünkre hatással van.

Mint az egyének, a társadalmi csoportok és az államok közti kapcsolatokat, úgy az emberi lények és a környezet közöttieket, a tisztelet és az igazságban való szeretet kell hogy jellemezze. Különösen is reméljük, hogy hatékonyak lesznek és válaszra találnak a nemzetközi közösségek azon erıfeszítései, amelyek a leszerelési folyamatokra és a nukleáris fegyverektıl mentes világra irányulnak, amely fegyverek jelenléte önmagában is veszélyezteti bolygónk életét, valamint a jelen és a jövı nemzedékeinek teljes fejlıdésének folyamatát. 

Az egyház felelıs a teremtésért, és kötelességének tartja, hogy ennek a nyilvánosság szintjén is érvényt szerezzen azért, hogy a földet, a vizet és a levegıt mint Isten, a Teremtı mindenki számára szóló ajándékait megırizze, de mindenekelıtt azért, hogy az emberiséget megóvja az önpusztítás veszélyétıl.

A természet károsodása ugyanis szorosan összefügg a kultúrával, amely meghatározza az emberek együttélését. „Ha a társadalomban elfogadottá lesz a ’humánökológiai’ szemlélet, abból nyeresége származik a környezeti ökológiának is”. Nem várhatjuk el a fiataloktól, hogy tiszteletben tartsák környezetüket, ha családjukban és a társadalomban nem kapnak segítséget arra nézve, hogyan tiszteljék önmagukat. A természet könyve egyedülálló: nemcsak a környezet, hanem a személyes, családi és társadalmi etika vonatkozásában is.

A környezettel szembeni kötelességeink az emberi személlyel szembeni kötelességeinkbıl következik, akár önmagában, akár másokhoz való viszonyában tekintjük. Ezért szívesen bátorítom az ökológia felelısségére irányuló nevelést, amely – ahogy Caritas in veritate enciklikámban jeleztem – védelmezi a hiteles humánökológiát és határozottan megerısíti, hogy az emberi élet minden szakaszában és állapotában sérthetetlen; megerısíti az emberi méltóságot és a család egyedülálló küldetését: itt tanulja meg az ember, hogy mit jelent a felebaráti szeretet és a természet védelme. A társadalom emberi örökségét meg kell ırizni. Az értékeknek ez az öröksége a természetes erkölcsi törvényben gyökerezik és annak része: ez az alapja az emberi személy és a teremtés tiszteletének. 

Szabad elfelejtenünk azt a fontos tényt sem, hogy sok ember tapasztal békét és nyugalmat, megújulást és új életre ébredést, amikor közeli kapcsolatba kerülnek a természet szépségével és harmóniájával. Létezik egyfajta kölcsönösség: miközben gondoskodunk a teremtett világról, úgy tapasztaljuk meg, hogy Isten, a teremtett világ által gondoskodik rólunk.

Másfelől viszont az emberiség és a környezet közötti kapcsolat helyes értelmezése nem végzıdhet azzal, hogy abszolutizáljuk a természetet, vagy fontosabban tartjuk, mint magát az emberi személyt. Ha az Egyház tanító hivatala komoly aggodalmát fejezi ki az ökocentrizmus és a biocentrizmus környezetrıl alkotott nézeteivel szemben, ennek az az oka, hogy ezek a nézetek megszüntetik a lényegi és értékbeli különbséget az emberi személy és más élılények között. Ily módon végsı soron az ember identitását és felsıbbrendő szerepét törlik el, elısegítve egy olyan szemléletet, amely minden élılény „méltóságát” egyenlıvé teszi.

Utat nyitnak egy új panteizmusnak újpogány vonásokkal, amely az ember üdvözülésének forrását kizárólag a pusztán naturalista értelembe vett természetben látja. Az Egyház viszont arra hív, hogy a kérdést kiegyensúlyozottan közelítsük, tiszteletben tartva a „nyelvtant”, amelyet a Teremtı írt mővébe azáltal, hogy rábízta az emberre a teremtett világ ırzésének és felelıs gondozásának szerepét, amellyel nem élhet vissza, de amelyrıl nem is mondhat le. Ugyanígy az ellentétes álláspont, amely a technikát és az ember hatalmát abszolutizálja, nem csupán a természetet támadja súlyosan, hanem magát az emberi méltóságot is.30 14. Ha békére törekszel, védd a teremtett világot.

Minden jóakaratú ember békekeresése kétségtelenül könnyebbé válik, ha mindannyian elismerik az Isten, az emberiség és az egész teremtett világ közti megbonthatatlan kapcsolatot. Az isteni kinyilatkoztatás fényében és az egyház hagyományához való hőségben a keresztények maguk is hozzá járulnak ehhez. İk az Atya teremtı mővének és a halála és feltámadása által az Istennel a földön és a mennyben mindent (vö. Kol 1,20) megbékítı Krisztus megváltó mővének fényében szemlélik a világmindenség csodálatos részeit.

A megfeszített és feltámadt Krisztus megajándékozta megszentelı Lelkével az emberiséget, aki vezeti a történelmet addig a napig, míg dicsıségben újra eljön a Megváltó, és új ég és új föld lesz (vö. 2Pét 3,13), amelyben az örök béke és igazságosság lakik majd. Védeni a természetes környezetet annak érdekében, hogy a béke világát építsük, mindenkinek kötelessége. Sürgetı kihívás, amelynek megújult és összehangolt elkötelezettséggel kell szembesülnie, s egyben gondviselésszerő alkalom is arra, hogy továbbadjuk a következı nemzedékeknek egy mindenki számára jobb jövı lehetıségét. Legyenek tudatában a világ vezetıi és minden rangú és rendő ember, akik szívükön viselik az emberiség sorsát: a teremtett világ védelme és a béke megteremtése mélyen összefonódnak.

Ezért arra hívok minden hívıt, hogy buzgón imádkozzanak Istenhez, a mindenható Teremtıhöz és irgalmas Atyához, hogy minden férfi és nı szívében visszhangozzék, fogadják be és éljék meg a sürgetı felhívást: Ha békére törekszel, védd a teremtett világot.

Kelt a Vatikánban, 2009. december

XVI. BENDEK PÁPA