Jézus 30 évig minden szombaton a többiekkel együtt elment a názárati zsinagógába, és részt vett a szokásos istentiszteleten: hallgatta a felolvasott bibliai szövegeket és azoknak a rabbiknak a magyarázatát, akiknél ő sokkal jobbat, szebbet tudott volna mondani. Mekkora önfegyelemre volt szüksége, hogy csendben végig hallgassa őket hétről, hétre!

A mai evangéliumból megtudjuk, hogy közben már járta a vidéket, és mindenhol ámulatba ejtette hallgatóit. És csak ezután tért vissza szűkebb hazájába, Názáretbe. És bár később –jövő vsárnap- megtudjuk, hogy ez is botrányba fulladt, mégis eleinte itt is óriási sikerrel kezdődött a tanítás:”Meglepődtek a magasztos igéken, melyek ajkáról fakadtak”…

Most egyelőre azon meditáljunk, hogy miért várt Jézus 30 évig? És vajon mond-e nekünk valamit az a kifejezés, hogy „ma teljesedett be mindaz, amit imént hallottatok”? Ezt Jézus más szavakkal így szokta mondani: „most jött el az én órám”

Nagy üzenete van számunkra ennek is. Hiszen állandóan azért panaszkodunk, hogy „sablonossá válik az imaéletünk”: mindig ugyanazokat az imákat mormoljuk, a rózsafűzér, a mise-szövegek hétről hétre elmondott, énekelt szövegei már „hidegen” hagyják szívünket, pedig mi lángolni szeretnénk.

Épp ilyen lelkiállapotban mennyire fontos a ma elhangzott mondat: ”Jézus szokása szerint bement szombaton a zsinagógába…” Ez a „szokása szerint” kifejezés ragadja meg lelkünket.

Érdemes hűségesen, hétről hétre elmenni a szentmisére, érdemes és szükséges ugyanazokat az imákat, mozdulatokat elvégezni. Ne hagyjuk el azokat!

Egyszer –úgy mint Jézusnál is látjuk- eljön annak is az „órája”, amikor a „sablonból” lángolás lesz. És” magasztos igékké válnak”