Megőrizni a létezés magyar minőségét |
Írta: Fidesz | |||||
2010. február 18. | |||||
A Fidesz elnökének gondolatai a kultúra jövőbeni szerepéről a Nagyítás című lap legújabb számában: A kultúra és a mindenkori kormányzat viszonya több szempontból is értelmezhető. Az egyik lehetőség, hogy különbséget teszünk a között, aki a kultúrával foglalkozik, és onnan közelítve vizsgálja a politikum, szűkebben pedig a kormányzat mibenlétét; illetve a között, aki alapvetően a kormányzás elméleti és gyakorlati problémáival foglalkozik, és ebből a perspektívából tekint a kultúra általános és egyedi kérdésfelvetéseire. A következőkben, talán nem meglepő módon, kormányzat és kultúra viszonyát a kormányzás logikája és megfontolásai felől kísérlem meg értelmezni. S miután a következő néhány hónap tétje a kormányalakítás lehetősége, értelemszerűen ezen akaratok is mind ebbe az irányba haladnak, mozdulnak. Érezvén és értvén tehát az egyre erősödő tektonikus mozgások motivációit, valóban minden pikírtség, gúny és irónia nélkül mondom: szinte úgy érzi az ember, hogy lassacskán mindenki kormányt alakít. Jó volna azonban, ha eddigi sikereinknek talán egyik legfontosabb előfeltételéhez továbbra is tartanánk magunkat, s már most tiszta helyzetet teremtenénk, ahogy barátok közt szokás a kényesnek tűnő kérdésekben.
S itt fontos megjegyezni, hogy amikor Magyarországról beszélek és a kormányzás lényegéhez közelítek, akkor én ezt kisbetűvel és két szóban írom: magyar ország. Nézetem szerint ugyanis a mindenkori ideális magyar kormányzatot annak a felismerésnek kell vezetnie, hogy a magyarok közössége, s egyáltalán a létezés magyar minősége többek között abból ered, hogy rendelkezünk egy saját, csak ránk jellemző látásmóddal, ahogyan leírjuk, megértjük, érzékeljük és kifejezzük a körülöttünk lévő világot. Természetesen a maguk módján mások is leírják, értelmezik és kifejezik a világot, de mintha az valahogy mást jelentene. Ha úgy tetszik, az másfajta művekben ölt testet. De meggyőződésem, hogy így leírni, megérteni és kifejezni a világot rajtunk kívül más nem tudja. S ez a kulturális minőség az, amit egy kormányzatnak meg kell őriznie, illetve ezt a közösséget abban az állapotban kell megtartania, hogy a bennünket az összes többi nemzeti közösségtől megkülönböztető kulturális minőség fennmaradjon. Valójában tehát a kormányzás célja és feladata - nagybetűvel és egybeírva - Magyarország közjogi értelemben vett vezetése, tartalmilag pedig annak biztosítása, hogy a nagybetűs Magyarország kisbetűvel és két szóban írva: magyar ország maradjon. Az emberi szükségletek mélyítésére, finomítására és gazdagítására kell törekednie - röviden: kultúrát kell alkotnia. A kultúrpolitikának pedig az a fel-adata, hogy azokat a személyeket és csoportokat, akik értékeket hoznak létre, megbecsülje, elismerje és alkotásra sarkallja, az így megszületett mintákat pedig a megfelelő formák és csatornák megtalálásával eljuttassa az emberekhez - ha úgy tetszik: a tömegkultúra részévé tegye. Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása rendkívül nehéz. Az azonban bizonyos, hogy az elit vezető szerepének elfogadása egyúttal azoknak az értékeknek a megértését és elfogadását jelenti, melyeket az elit közvetít. Az értékeknek az elit és a közösség közös meggyőződésévé kell lenniük. Ahhoz, hogy egy elit be tudja teljesíteni küldetését, fontos, hogy az a társadalom, amelyiknek ő a mintaadója, ezt a rendszert valóban értékesnek lássa. És hogy éppen milyenfajta embereket sorol az elitbe és lát értékesnek, az attól függ, hogy általában az emberi értékességről milyen fölfogást vall a magáénak. Magyarországon szembe kell néznünk azzal a problémával, hogy hiányzik a mintaadó elit kiválasztását igazoló értékelési rend, azaz a hagyományos elitdefiníciók nem működnek. A gazdasági elitre a magyar közösség e pillanatban nem néz fel, mert meggazdagodásának, sikerességének erkölcsi alapjai sok esetben hiányosak és megkérdőjelezhetők, a kulturális elit megítélését figyelve pedig azt látjuk, hogy a társadalom kevésbé várja az emberi értékesség kritériumának meghatározását tőlük, mint korábban. Miután semmifajta, évtizedek vagy évszázadok alatt elfogadott értékelési rendje nincs, s így a múltból már ilyet nem kaphat, a társadalom egyetlen kritérium alapján ítélkezik a magyar szellemi élet képviselőiről: politikai teljesítményei alapján. Vagyis Magyarország polgárai összességében ma annak megfelelően alkotnak véleményt az elit teljesítményéről, hogy az ország kormányzásában, a politikai elit megszervezésében sikeres volt-e vagy sem. Pusztán arról van szó, hogy a neoliberális elit által kínált minták és értékek kudarcba vezették Magyarországot, sikertelenséget hoztak a gazdaságban és a közélet számos területén, vagyis a neoliberális elit és az általuk támogatott politikai közösség együttesen felelősek a kudarcért, és így az egyik magával rántotta a másikat. A "mainstream" értelmiség szellemi teljesítményének megítélése tehát bizonyos mértékig azon múlik, és még évtizedeken keresztül azon fog múlni, hogy az általa képviselt értékek nevében szerveződő politikai közösség és kormányzás sikerrel jár-e vagy sem. Azt gondolom, hogy ezzel a felismeréssel érkeztünk most el egy korszak végéhez. Ha igen, akkor ennek a szellemi közösségnek a teljesítménye fel fog értékelődni a közvélemény szemében. Természetesen tisztában kell lenni azzal, hogy ez sem egy objektív mérce, hanem az emberek értékítélete. Az ő szemükben a polgári és keresztény szellemi gyökérzetű Magyarország és az azt megfogalmazók attól függően lesznek sikeresek vagy sikertelenek, hogy az országot sikeressé vagy sikertelenné tették-e. Mindent egybevetve azonban valamilyen mértékben mégiscsak részt vettek annak a közgondolkodásnak a kialakulásában és kialakításában, amely ide vezette az országot, és most, amikor kiderült, hogy ez csődöt mondott, vállalni kellene, hogy ez bizony az ő tevékenységük csődje is egyben. Természetesen lehetséges, sőt valószínű, hogy íróként nem mondtak csődöt, de elitként - ahogy az előbb fogalmaztam Bibó István nyomán: mintaadó, az élet élésére mintát adó elitként - bizony, csődöt mondtak. Ez pedig a tudományos kapitalizmus bukása, a piac mindenhatóságába vetett hit - amiről kiderült, hogy nem igaz, és szintén megbukott, itthon és világméretekben is. Ugyanakkor a világban zajló folyamatok is azt a benyomást keltik, hogy valami véget ért. Amit látunk tehát, az nem csupán egy kormányzat leszereplése, hanem egy korszak vége is egyben. Máshonnan nézve pedig egy új kezdet lehetősége. Egy nagy lehetőségé, amely egyben óriási kockázat is. Egy olyan építményre, amely garantálta, de legalábbis nagyobb esélyt biztosított a baloldal számára, hogy hosszú távon is képes legyen a társadalom legfontosabb elitpozícióit kezében tartani és a saját céljainak megfelelően fölhasználni. S értelemszerűen gondoskodott ennek az újratermeléséről is, hiszen minden hatalompolitikai rendszer újratermelésre szorul. Ennek lényege, hogy miközben az államot minden olyan területről kivonták, ahol valójában szükség lett volna rá (piacfejlesztés, egészségügy, oktatás stb.), egyfolytában növelték a járadékok és egyéb juttatások formájában állami forrásokból élők számát. De miután emberekről beszélünk és nem matematikai tételekről, el kell mondani, hogy természetesen nem mindenki vált automatikusan baloldali szavazóvá, aki állami támogatásokból tartotta fenn magát; azonban a statisztikák világosan mutatják, hogy minél inkább államfüggő valaki, annál inkább elérhető a baloldali politika számára, és szavazóvá, támogatóvá tehető. Egyszerre államtalanítottak tehát olyan helyeken, ahol nem kellett, nem lett volna szabad; és közben egyre növelték azok számát, akik egyre inkább az állami újraelosztástól függtek. Egyszerűbben fogalmazva: saját választóik érdekeivel szöges ellentétben álló döntéseket kellett hozniuk, és ez fölmorzsolta őket. Ez először népszerűtlenséget okozott, aztán imázsválságot. Elkezdték őket nem szeretni, aminek aztán egyenes következménye lett az identitásválság, hiszen egy korábban baloldali szavazó ma már nem tud választ adni arra a kérdésre, hogy miért is szavazott rájuk. És még ha szeretné is magát baloldaliként meghatározni, nem tudja megmondani, hogy ő mitől az. Ha pedig mégis meg tudja mondani, akkor az nem világos, hogy ez mitől azonos azzal, amit a szocialisták kínálnak a számára. Így ebből a fenntarthatatlanná vált és ebből következőleg összeomlott hatalomkonstrukcióból eljutottunk a baloldal identitásválságához, s egyúttal - úgy tűnik - egy korszak lezáráshoz. Az egyiket Nemeskürty István tanár úr szimbolizálta, aki a polgári szövetség létrehozását személyesen kommendálta. A hagyományos konzervatív, nemzeti gondolkodású értelmiséget hozta be vagy bátorította arra, hogy lépjen be ebbe a szövetségbe. A másik nagyon fontos szereplő pedig a Magyar Katolikus Egyház volt. A baloldal kritikája, miszerint az ő ízlésükhöz képest szorosabb együttműködés van a jobboldal és az egyházak között, ezen a ponton kétségkívül megáll. 1996-ban nem lehetett volna létrehozni a polgári szövetséget - amely a jobboldali hatalomtechnikai építkezés kiindulópontja volt - a katolikus egyház nélkül. Ha emlékeznek rá, az "Igazságosabb és testvériesebb világot!" című körlevelet és a Fidesz "A polgári Magyarországért" című vitairatát egyszerre mutattuk be. Emlékszem Nemeskürty tanár úr akkori előadására, amelyben azt mondta, hogy a huszadik század magyar történelmében nem volt példa arra, hogy a katolikus egyház vállalta volna, hogy egy politikai mozgalommal közösen és egyszerre mutat be egy dokumentumot, és hajlandó rögtön egy nyílt párbeszédre, mintegy a másik szereplőt vele azonos súlyúnak - vagy ha ez nem is állja meg a helyét, de mindenképpen legitimnek - elfogadva. A baloldal hatalomstratégiai építkezésére válaszképpen kialakítandó jobboldali menetrend legfontosabb pontjaként így jött létre a jobboldal első sikeres válasza, miszerint egy erős néppártot kell fölépíteni. Ekkor alakult meg a Magyar Polgári Szövetség, melyet a polgári kormányzás követett, s ezzel párhuzamosan a szövetségből egy erős európai néppárt vált. Nincs egyetlen olyan közös érték, közös cél ebben a duális erőtérben, amit mind a két fél elfogadna, hanem folyamatos harcok zajlanak a legalapvetőbb kérdésekben is. Ha mi azt mondjuk, hogy családtámogatási rendszer, akkor ők megszüntetik; ha mi azt mondjuk, hogy kettős állampolgárság, akkor ők azt mondják: beözönlik 23 millió román. Állandó értékvitáink vannak. Nemcsak politikai küzdelmek, hanem értékviták is. Hogy így néz-e majd ki ez a politikai erőtér a választásokat követően is, azt nem tudom, csak szeretném, ha így nézne ki. Annyi azonban bizonyos: megvan a reális lehetősége annak, hogy a magyar politika következő tizenöt-húsz évét ne a duális erőtér határozza meg, amely állandó értékvitákkal, megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generál. Ehelyett huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza - és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli. Egyszerűbben szólva: vagy egy olyan kormányzati rendszert próbálunk felépíteni, amely minimálisra csökkenti a duális erőtér visszaállásának esélyét, és helyette hosszú távon egy nagy centrális erőtérben rendezi el a politikai kérdéseket; vagy ellenkormányzásra készülünk, és akkor a duális erőtér vissza fog állni. Jómagam ebben a vitában azt javaslom, hogy az állandó harcra berendezkedett politika helyett az állandó kormányzásra berendezkedett politikát válasszuk, ne a másik féllel folytatott folyamatos és állandó küzdelem határozza meg gondolkodásunkat, hanem bizonyos nemzeti ügyek meggyőző erejű képviselete. Természetesen verseny lesz, és a végén a választók fognak dönteni. A kérdés csak az, hogy milyen alternatívát kínálunk. A kétpártrendszer folytatását egy duális erőtérben állandó értékvitákkal, vagy azokat megfelelő helyre irányítjuk, és egy nagy kormányzópártra jellemző, állandó kormányzásra törekvő politikai erő magatartását, céljait jelenítjük-e meg a közvéleményben. Ez az a minta ugyanis, ami kívánatos lenne, ha a társadalomban elterjedne. Szépen, nemesen és választékosan márpedig nem lehet élni, ha az elit az önteltség állapotában van. Akkor sem, ha az önelégültség, akkor sem, ha a törtetés állapotában van, akkor sem, ha az állandó támadás, vagy éppen a szorongás állapotában leledzik, s akkor sem, ha a számonkéréstől való félelem, az önvédelmi reflexek vagy az állandó önigazolási kényszer határozza meg mindennapjait. Ezt mind el kell kerülni. Úgy gondolom tehát, hogy a következő kulturális kormányzatnak az a dolga, hogy a magyarországi kulturális elit számára ezeket a létformákat elkerülhetővé tegye, és a nyugodt lelkiállapothoz, a teremtő alkotáshoz, valamint a szép, nemes és választékos élethez szükséges feltételeket megteremtse és biztosítsa.
Hozzászólást csupán a bejegyzett felhasználó tehet hozzá!
Powered by !JoomlaComment 3.21
3.21 Copyright (C) 2007 Alain Georgette / Copyright (C) 2006 Frantisek Hliva. All rights reserved." |