Etalon - Azt hiszem, még én neveztem el így (közel) tíz évvel ezelőtt. Mert Ő olyan. Olyan "Etalonos". Mindig tudja, hogy minek hol van a helye, mikor mit kell csinálni, s nem hajlandó a kompromisszumokra. Nem, ez nem azt jelenti, hogy öntörvényű, egoista és "szocializálatlan". Pont az ellenkezőjét: úgy véli, hogy az individumok nem olvadhatnak össze, mert akkor mivégre az egész létezés? Éppen ezért sosem siet, sose vágyik "nagy dolgok" után, hanem boldogsággal tölti el a "nemcselekvés" is. És ez így jó. Mindemellett valamiféle "áfonyás" fanyarságot is mindig vélek felfedezni humornak nevezett gondolat-kivetülései között. - Mert Ő: Etalon.

Etalon B. László - Kényszerpálya

Tegnap sikerült egy kis édes léhez jutnom, így aztán ma reggel egészen jól érzem magam. Különösen, ha figyelembe veszem, hogy a Titokzatos Ellenséggel sem találkoztam. Eddigi életem egyetlen, de annál drámaibb találkozása a Titokzatos Ellenséggel, épp közvetlenül az átalakulásom után zajlott le. Érdekes, lárva koromból szinte semmire sem emlékszem, az első élményem az, amikor már próbálgatom a szárnyaimat, és a lábaimon  végignyálazom a szőröket. Kisvártatva fel is emelkedem a levegőbe, és mint utóbb kiderül, a Titokzatos Ellenség egyik építményébe repülök be. A Titokzatos Ellenség mindenhol jelen van, óriási méretű és erejű, félelmetes szörnyszülött. A nedves rész egy csúszós felület végén van, de a tapadókorongjaim remekül működnek. Megkapaszkodom velük és boldogan szürcsölöm a cukros levet. Hirtelen azonban a környezet fény-árnyék viszonya gyökeresen megváltozik, és ráébredek: az életem veszélyben forog. Sikerül elrugaszkodnom, villámgyorsan a világosabb fények felé igyekszem. Közben többször légörvénybe kerülök, a mozaik-színek egyfolytában változnak, és amikor már úgy érzem, hogy sínen vagyok, nagyon erős felületnek ütközöm. Újból nekigyürkőzöm, és újból levágódom. Ekkor hirtelen megértem: a Titokzatos Ellenség üldöz, az életemre tör, kezében egy törlőrongy, én pedig állandóan az ablaküvegnek verődöm! Fogalmam sem volt, hogy az idegdúcaimba hogyan férkőzhettek be ezek a gondolatok, de egy pillanatra kristálytisztán értettem ezt a szituációt. A megvilágosodás azonban csak egy pillanatig tartott, és én egyre reménytelenebbül döngettem az ablaküveget. Nem tudom, végül hogy menekültem meg, csak annyi veszteség ért, hogy az egyik lábam leszakadt.  

Azóta messzire elkerülöm a Titokzatos Ellenséget, de ez a kaland mélységesen elgondolkoztatott. Nem fért a fejembe, hogy egyszerű rovar létemre, miként lehetnek ilyen gondolataim!? Mert, bár fogalmam sem volt arról, hogy ez mit jelent, mégis minden kétséget kizáróan tudtam: emberi gondolatok ezek! Minél többet gondolkodtam ezen a problémán, annál valószerűtlenebb volt az egész, meg aztán a mindennapi életben nem sokat segített a gondolkodás. Az ösztönök ugyanis olyannyira erősen működtek bennem, hogy az értelmem és az a priori gondolataim a cselekvésben vagy a döntések meghozatalában egyáltalán nem játszottak szerepet. Kényszerpályán mozogtam, és mozgok is minden nap, ezen nem lehet segíteni. 

Ma amúgy is különös érzés kerített hatalmába, bár nem tudom pontosan, mi az. Csak szállok, szállok, olyan ismeretlen területek felé, ahová különben sohasem merészkedem. Érzem, hogy ezúttal nem a táplálékszerzés kényszere hajt, valami egészen más vonz előre. Éppen valami csúszós, közel függőleges felületen tapadok meg és itt nagyon érzem ezt a valamit. Csak lassan haladok előre, el sem hiszik mennyi sima, csúszós felület van a világon! Szokatlanul sok társamra leszek figyelmes, általában nem zavar a társaságuk, de most valahogy ingerlékeny vagyok. És akkor hirtelen megpillantom: be van szorulva egy résbe. A homloka szélesebb, mint az enyém, és a potroha szürke, hamvas, nem sárga. Semmi kétség, ez egy nőstény! Hihetetlenül rendellenes módon van beszorulva egy gumis felület és az üveg találkozásánál. Látszólag semmi baja, de a szárnyainak tompa, monoton rezgéséből rájövök, hogy már órák óta ebben a csapdában vergődik, és valószínűleg nem sok ideje van hátra. Egyre feljebb araszolok, a tömeg növekszik. Egy csomó hím rajzik körülötte, és te jó ég, csak most látom, hogy mire pályáznak. Meg kell mentenem – gondolom egy másodperc töredékéig, de aztán a potrohom egyik módosult szelvénye aktivizálódni kezd, és a gondolatot szertefoszlatja. A párzókészülékem akcióra kész. Az ösztönök parancsolni kezdenek, és én elindulok a kényszerpályán. Fontolóra veszem a repülés lehetőségét, de aztán úgy gondolom, hogy óvatosan araszolgatva nagyobb előnyt tudok szerezni a többiekkel szemben. Jó a pozícióm, nemsokára odaérek a szorult helyzetbe került nőstényhez. Ekkor hirtelen óriási erővel az üvegnek nyomódok, és eszméletlenül nagy légörvény kezd kavarogni körülöttem. A legtöbb hím eltűnik, csak néhányuknak sikerül megkapaszkodnia, de ők is az üvegtábla szélére kerülnek. A lehető legkedvezőbben alakul minden, támadásra fel! Borzasztóan nehéz előrejutnom, és eszembe jut, hogy ha véghez is viszem a tervemet, ez a szerencsétlen úgy sem tud már petéket rakni. Még arra is gondolok, hogy feleslegesen kockáztatom az életem, de ez az utolsó tudatos rezdülésem. Ezután már csak feljebb és feljebb hatolok, már egészen közel kerülök a páromhoz. Teljesen váratlanul erős vízsugár ér, a szárnyaim eláznak és mire felocsúdnék újabb adagot kapok. Majd egy hatalmas ütést érzek… 

• - Miért indítottad el az ablaktörlőt, szívem? Nem is esik az eső!

• - Á, nem azért. Ezek a legyek órák óta a szélvédőmön szambáznak. Hogy mi a fene vonzza ide őket? – kérdezi bosszúsan a férfi, majd rögtön ezután megenyhül, kikapcsolja a szerkezetet, és ad egy cuppanós puszit a feleségének.