Emlékülést rendeztek a Városházán a 90 évvel ezelőtt született József Attila-díjas költő és író, Takács Imre pályája, személyisége előtt tisztelegve. Az irodalmi rendezvényen irodalomtörténeti és -elméleti tanulmányok, gondolatmenetek, személyes vallomások, valamint az életúthoz kapcsolódó legendás népdalok, megzenésített versek hangzottak el.

Takács Imre József Attila-díjas költő és író születésének 90. évfordulója alkalmából emlékülést rendeztek a Városháza Dísztermében. A rendezvénynyitó népi dallamokat követően az emlékülés résztvevői a napokban elhunyt kortárs Csoóri Sándorra emlékeztek egy perces néma főhajtással.

Dr. Cser-Palkovics András polgármester köszöntötte a megjelenteket, és örömét fejezte ki, hogy a felújított Díszterem kulturális-szellemi rendezvénynek ad helyet. „Takács Imre Székesfehérvár díszpolgára: az elismerés mögött olyan szellemi tevékenység áll, ami a városhoz és a közösséghez köti a költőt. Egy emlékülés kiváló alkalom ezek felidézésére is.” A polgármester Sobor Antalt, a költő barátot idézte, aki Takács Imre síremlékének avatásán azt mondta: „Íme, van már Takács Imrének temetői emlékműve Fehérváron, csak bízhatunk benne, hogy életművének is állíttatik egyszer méltó emléke, monografikus értékelése.” – ezt egy kötet és egy emlékülés is szolgálhatja. Köszönet azoknak, akik megadták a lehetőséget arra, hogy méltó módon emlékezhessünk!” Dr. Cser-Palkovics András a költőt illetően Pomogáts Béla szavait használva kiemelte és példaértékűnek nevezte, hogy Takács Imrét az ’őszinteség költői’ között tartják számon, ami a diktatúra idején megélt nehéz időkben mást jelentett, mint ma – és amire, ahogy mondta, a ma emberének is szüksége volna. A polgármester jó konzultációt és baráti beszélgetéseket kívánt az összejövetel résztvevőinek.

Az emlékülést Sebők Melinda előadása nyitotta a „Megvallatott égi térség” ciklus portréverseiről. Az irodalomtörténész gondolatmenetét az életmű összegzésével kezdte: „Nem intellektuális lírikus, hanem érzelmi költő. Takács Imrének közérzete és nem filozófiája van. Lírája nem gondolati, hanem szenzuális líra.” – Tüskés Tibor tanulmányát idézve elsőként, majd a Négysoros című vers értelmezésével felelt az idézett gondolatokra. A Megvallatott égi térség című ciklus a művésztársak portréit foglalja magában, amelyek egyben önportrék is, ars poeticák. Bartók, Picasso, Giacomotti, Henry Moore, Berzsenyi, Csontváry, Ady, Babits alakját idézte fel a gondolatmenet: a sorsszimbólumokkal a művész feladatát a középpontba állításával, a megidézett tragikus művészsorsokon keresztül Takács Imre saját világképe is megmutatkozik, a művészi példa örökérvényűségein keresztül önmaga eszméit vizsgálja.

Kovács Imre Attila  a „Míg elmém gyönyörködik, szívem borzong” - Takács Imre A bohóc búcsúzása című verséről tartott előadásának Prológusában előrebocsátotta, hogy értelmezését az oktatás, a tudomány és a helyi kultusz vonatkozásában írta meg. A hiteles portré megrajzolásához – bár a derűs/komédiás életstílus és a diszharmonikus, csalódott lélek kálváriájának összekapcsolását már izgalmas megközelítésnek véli – a költő pályakezdéséig nyúlik vissza, a költő lírai mondandóját a kimeríthetetlen kérdésre adott válaszkísérletként definiálja. A bohóc alakját egyszerre látja imágónak és alteregónak. Kovács Imre Attila megfogalmazásában A bohóc búcsúzása című vers előtörténete egy új világ- és énkép megfogalmazásának, amelyben a búcsúzó bohóc a művész önarcképe. Szereplőinek viszonyrendszerében a férfi–nő kapcsolat a legfájdalmasabb; a szép légtornásznőtől elbúcsúzva a bohóc is megváltozik, „az új személyiség a legtávolabbi múlt és a jövendő közt feszülő parabolaív fókuszában áll.” Az utolsó sor metonímiájával – „inog a letaposott föld alattam” – a költő az ember kozmikus létét a sorssal, az időt a térrel kapcsolja össze. A Kígyó és virág alcímmel az előadó Takács az Egymásra emelt kövek című versében megjelenő olajképre utal – az Epilógus szerint értelmezésben ezeket a motívumokat, azaz a szépséget és költői természetességet, valamint a „ravaszságot”, a gondolkodói indíttatást számon tartva. 

Bobory Zoltán Takács Imre ’Szegényes Katalin-virág’ című írásáról beszélt. Előadását a költő emlékére írt versének interpretálásával kezdte, majd felidézte a versmondással kapcsolatos közös élményeket – és a legszívesebben mondott prózai írás, a Szegényes Katalin-virággal való első találkozást és a Takács Imre temetésén elhangzót Szabó Gyula hangján. A költő 23 évesen írta a levelet halott édesapjához – a vallomás mélyen fájdalmas, őszinte hangján, sok megválaszolatlan kérdéssel. „Világok szembeállásának víziója ez. Az egytornyú falvak és az árnyéktalanná lett, lealacsonyult soktornyú városok emberfaragta ellentéte. Ezért nem volt lehetséges, hogy az elmúló és érkező világ egymásba ölelkezzen Takács Imrében és édesapjában.”

László Zsolt költő számára a mai napig meghatározó Takács Imre lírája és alakja, Takács Imre emléke című előadását visszaemlékezéssel kezdte: az első találkozást és a költői szárnypróbálgatását idézte fel.  A „csodabogár úr” a szütyővel és fiatalember meghatározó találkozásáról, a költészetről, kultúráról akkor kapott szavakról azt mondta, örök leckét kapott. A találkozások heteken-hónapokon keresztül folytatódtak, az ifjú költőt megfogta Takácsnak a népzenéhez fűzőző viszonya, és általa ismerkedett meg a költőismerősökkel, Nagy Lászlóval, Bella Istvánnal, Juhász Ferenccel, majd mint induló költő kapott útmutatást a mestertől, valamint tanúja lehetett a Pilinszky halálára írt Poeta benedictus megszületésének. „Takács Imre talán az utolsó magyar költő, aki képes volt magyarul, a természet nyelvén beszélni és annak lényegi mozzanatait megragadni, megláttatni. Ebben a tekintetben nem tudok senkiről, aki ezt a képességét a költészetnek meg tudta volna haladni. Kedves Imre! Talán jobb lett volna, ha sosem találkozunk…”

„A kérdésre, hogy ki volt és ki Takács Imre, nehéz röviden válaszolni. Író-költő barátai hívták Dörmicének, Krakácsnak. (…) Jellegzetes dörmögő hangjára, mackós járására mi fehérváriak is emlékszünk – és nemcsak pályatársai, hiszen barátja volt mindenkinek, barátja volt mindenki.” – kezdte Vonások egy vers keletkezéstörténetéhez előadását Saitos Lajos. ’Takács Imre köpönyegéből bújtunk elő’ – Dosztojevszkij Gogolra utaló híres mondatát felidézve utalt a költő meghatározó szerepére, mint mondta, az első élő költő volt számára. Saitos Lajos egy hosszabb lélegzetű költeményének megírására emlékezett vissza, amire maga Takács Imre biztatta. Ez A panaszfalra című vers volt, a mesternek ajánlva. A visszaemlékezés egy utolsó tervezett interjúról is mesélt, ami már nem készülhetett el.

Az emlékülés levezető elnöke Bakonyi István volt, a szimpóziumon részt vett Takács György, a költő fia. A rendezvényen népzenével, megzenésített Takács Imre-verssel és a költő kedvenc népdalával, a Lassan, lassan, kis pej lovam… kezdetűvel és bordalokkal Vakler Anna, Varró János és Cserta Balázs működtek közre.

Az irodalmi programot Székesfehérvár Önkormányzata, a Magyar Írószövetség Közép-dunántúli Csoportja, a Magyar Irodalmtörténeti Társaság Fejér Megyei Tagozata, a Vörösmarty Társaság, A Szabadművelődés Háza, a Szent István Hitoktatási és Művelődési Ház, a Vörösmarty Mihály Könyvtár és a Gorsium Művészeti Szakgimnázium szervezte. Az előadások szövegei a decemberi Vár című folyóiratban jelennek meg. A Szabadművelődés Házában nyílt emlékkiállítást október 2-ig lehet megtekinteni.