Nagyon sokan úgy gondolják, az aktív szerelmi élet a fiatalkorral együtt lezárul, esetleg homályba vész, és egyre kevésbé játszik fontos szerepet a párok mindennapjaiban az intim kapcsolat. Akadnak olyanok is – kiváltképp a fiatal, 18-20 éves felnőttek között -, akik egyenesen azt állítják, hogy a 40 év felettieknek már nem is való egy komolyabb kapcsolat, sőt kifejezetten ciki a Fő utcán kézen fogva sétálni, „lepedőakrobata” mutatványokra pedig egy negyvenes már ne is gondoljon, mert „nem neki való”…

Egy közelmúltban készült felmérés eredménye épp ennek az ellenkezőjére mutat rá, ami erősíti azt is, hogy az élet legtöbb dolgában szakadéknyi a különbség a huszonévesek és a néhány évtizeddel idősebbek gondolkodásmódja, világlátása között.

A fiatalabb korosztályhoz tartozók döntő többsége összemosolyog az idősebb, kézen fogva járó párok mögött, az ifjúság hajlamos azt hinni, csak ők lehetnek őrülten szerelmesek, ez az ő kiváltságuk. Pedig az embernek halála pillanatáig vágya, hogy partnert találjon, hogy az ellenkező nem képviselői csodálják, szeressék, dicsérjék. Senki ne szégyellje, ha 40-50 éves korában ismét ebbe az eufórikus állapotba kerül, ha szerelmes lesz, és csakúgy, mint 20 éves korában eltölti ez az „őrület”. Természetesen egészen más szerelem ez, mint a kamaszkori, vagy a Nagy Ő-vel való szerelmünk, talán – de ez nem általánosítható - már kevesebb benne a testi vágy, ugyanakkor maga az érzés változatlan és nagyon erős.

A hölgyek találkozhatnak még olyan úriemberrel, aki előveszi rég nem hordott öltönyét a szekrényből és amúgy lovagias módon, vörös rózsával a kezében érkezik randevúra. Aztán később ez a férfi és párja talán majd összeölelkezve sétálnak egy parkban. Ez egyáltalán nem nevetséges és nem lebecsülendő. 40 felett is éppúgy nyitottak vagyunk a szerelemre, partnert szeretnénk, sokan újra is házasodnak ilyenkor. Ezekben a „késői” románcokban pont az a jó, hogy addigra mindenki akkora élettapasztalattal rendelkezik, hogy ritkán végződik csalódással a dolog. A nagy újrakezdők jól tudják, hogy minden egyes kapcsolat egy sor fontos dologra tanít meg, melyet későbbi kapcsolatainkban felhasználhatunk. Vagyis később majd jobban csináljuk. Ezekkel a tapasztalatokkal felvértezve evidensen kevesebb a csalódás lehetősége a közép- és idősebb korcsoportban, mint az ifjú vehemenciával néha gondolkodás nélkül felvállalt heves kapcsolatok esetén a 18-25 évesek között.

Egyáltalán nem kell tehát szégyenkeznie az 50 vagy éppen 60 éves nagymamának, hogy unokájával egyszerre szerelmes, hogy éppoly izgalommal készül a randevúra, mint lány korában. Kétségtelen, hogy a szex ilyenkor már nem annyira központi kérdés, mint a tízen-huszonéves korosztály szerelmi életében, de ez sem törvényszerű. Nem kell tehát sem megijedni, sem szégyellni érzéseinket, bátran fel kell vállalni és meg sem hallani az ellenérveket. A Nő haláláig Nő marad, és a Férfi is Férfi, és úgy vonzzák egymást, mint mágnes a vasat! Aki ezt az elvet tartja szem előtt, bátran vállalja érzéseit, nem siránkozik a múló idő okán és főleg nem azzal foglalkozik, hogy a jóval fiatalabb szomszéd vagy rokonság mit gondol róla és az új kapcsolatáról, az „idők végeztéig” boldog kapcsolatban élhet párjával.

És leginkább itt van az a bizonyos kutya elásva! Minden a gondolkodásunkon múlik, valamint azon a hitrendszeren, amit szüleink, illetve 7 éves korunkig a társadalom (család, óvoda, tv, stb.) belénk plántált. Bizony, sokan nem hiszik, de valóban az első 7 év az egész életünket meghatározza, minden tekintetben. A hölgyek esetében a legnagyobb gond a külső szépség. A külcsín megtartása az egyik legfontosabb szempont, mármint szerintük. Ezt néhányan úgy értik, hogy ha a mai divatnak megfelelően, a fiatalok által felkapott ruhákat, holmikat hordanak, akkor ők éppoly csábosak, mint a jelenlegi tinédzserek. Hát, bizony jó páran nevetnek rajtuk a hátuk mögött, mert szemtől szembe, ugye, nem illik. Néha a kilókkal is meg kell küzdeni, amik időnként fel-felugranak és az ugye, rossz színben mutatja a hölgyet a másik nem előtt. Valahogy a korosodó hölgyek legnagyobb gondja a külső megjelenéssel van, és azzal, hogy mit szólnak mások. Sokszor nem is a férfiak véleménye, sokkal inkább a kortárs hölgyeké ad okot aggodalomra (Ugye, ugye, most sokan magukra ismernek).

Valójában azonban saját magukat nem képesek elfogadni olyannak, amilyenek lettek. Nem képesek szeretni önmagukat. Ez pedig egy igen nagy akadály a kapcsolatteremtésben. Mert, ha én nem szeretem magam, akkor miért szeretnének mások. Elsődlegesen saját magunkat kellene elfogadnunk olyannak, amilyenek vagyunk. Komoly emberi hiba, hogy a tökéletességre vágyunk és képtelenek vagyunk elfogadni azt a csodát, amink van. Persze van mód rá, hogy javítsunk ezen a helyzeten. Erre a tükör kiváló segítség.

Kedves kortársak, 40-esek, 50-esek! Ne csak a leírtak miatt, álljatok a tükör elé és kérdezzétek meg saját magatoktól: vajon tényleg „öreg” vagyok, nem való már nekem a szerelem? Vajon akkor is az általános „nyugdíjas divatnak” megfelelően öltözködjek, gondolkodjak, ha lélekben még mindig húsz évesnek érzem magam? Vajon alkalmas vagyok még arra, hogy szeressek és hogy engem is viszont szeressenek? Lehetne még folytatni a sort, de felesleges. Az egyetlen és legmeghatározóbb a saját véleményed és akaratod kell, hogy legyen! Amennyiben úgy érzed, szerelmes vagy, ne fékezz, add át magad az érzésnek és hódíts, úgy és abban a ruhában, amiben jól érzed magad!