Több mint ezren voltunk a Farkasréti temetőben, hogy elbúcsúzzunk Illovszky Rudolftól. Piros-kék szalaggal átkötött virágot vittünk a ravatalhoz – a színösszeállítás, ha azonos is Rudi bácsi örök szerelme, a Vasas színével, a Vidi két színét tükrözte. Mi, akik ott voltunk – Berzi Sándor, Varga István, Sándor István, és a koporsó mellett is díszőrséget álló Tamás Gyula...

De láttam a tömegben a hajdani Vidi-játékosok közül Kű Lajost, aki tagja volt ”a Kisöreg” Eb-negyedik, a brazilokkal a Maracanában döntetlent játszó válogatottjának – klubhovatartozástól függetlenül gyászoltunk magunkból egy darabot.  

Rudi bácsi olyan legendája, korszakos egyénisége volt a magyar futballnak, aki előtt minden játékos, vezető, szurkoló, vagy épen újságíró is megemelte a kalapját. Nehéz úgy hasonlatot írni, hogy ne bántsuk meg a kimaradókat, de az Aranycsapat legendái mellett talán Bene Ferenc, vagy éppen Baróti Lajos bácsi, a megtestesült gentleman volt ilyen…

A futball nevében Szepesi György, a Vasas képviseletében Katona Máté köszönt el a 86 éves korában elhunyt Illovszky Rudolftól, míg a drukkerek utolsó istenhozzádját Breyer Zoltán tolmácsolta. Ha, temetés kapcsán nem túl profán ilyet írni: a beszédek méltók voltak Rudi bácsi emlékéhez, kivételesen szép szavak hangzottak el.

Nyomukban béke telepedett a temetőre, acélosabbak lettek a szívek. Persze megint a futballról beszéltünk, a jövőről, soha el nem múló reménnyel. Ahogyan ez Rudi bácsi emlékéhez méltó.