Indulni Krisztus felé. Magyar keresztény Krisztus követő ember. Ahhoz, hogy valakit kövessek, ismernem, szeretnem, becsülnöm kell. Ezt nevezzük krisztocentrikus életnek. Ezért vagyok itt a vasárnapi szentmiséken. Itt kapok meg mindent, ami útnak indulásomhoz szükséges. Aki jeleket ad, az municiót is ad.

Szentségek nélkül nem lehet, nem szabad útnak indulni, mert eltévedek, belefáradok és nem jutok el a célhoz: a betlehemi Megváltóhoz, életem egyetlen megmentőjéhez. Indulni egyházam felé. Egyre kevesebb a pap, az alkalmas hitoktató, és egyre nagyobb az igény, a szomjúság Krisztusra. Indulni kellene már.

A mai evangélium egyik mondata nekünk szól:”és más úton tértek vissza hazájukba”. A ma emberéhez „más úton” kell közeledni. Lassan elfogy azoknak a száma, akik bejönnek a templomba.

A város lakóinak 80 % még azt sem tudja, hol van a püspöki palota (bizonyára azért nem, mert még mindig „palotának” nevezik a püspök otthonát).”Menni kellene házról házra,-városról városra…és kiabálni minden ablak alatt: Szakadt lelket foltozni, foltozni! Tört szíveket drótozni, drótozni” (Dsida Jenő) Indulni magyar hazám felé. Végre fel kellene ébrednünk, és észrevennünk, hogy második Trianon előtt állunk.

„A kormány még harcban áll”, mondtuk 1956-ban. Akkor eggyé forrott a nemzet. És ma? Keresni kell igaz magyar keresztényt, aki tisztán látja, mit csinálnak velünk Nyugaton.

Acélemberekre van szükség, aki tud és lát mindent. Olyan, mint a telefonpózna, mely tartja a kábelt rendületlenül, és tudja: nekünk gyengének lenni nem szabad, mert „rajtunk keresztül megyen át az Üzenet. Az ismeretlen Igét hordja vállunk. Bennünket ideállítottak. Állunk” (Sík Sándor)