A rangadóhoz méltó hangulat, vagy talán a soproni vereség utáni bizonyítási vágy mintha kicsit megfogta volna a fiúkat az elején, de éppen a Sopronban betliző Hollis bizonyította aztán, hogy most másik meccset játszik. Az első negyedben 16 (!) pontig jutott a tarthatatlan Damian, Chismmel együtt vállukon vitték a csapatot, legalábbis ami a pontszerzést illeti.

Át is vettük a vezetést, sőt már-már meglógtunk, amikor a cserék miatt kicsit megbomló egyensúlyt, és pár eladott fehérvári labdát jól kihasználva feljött és egyenlített a Falco. Eseménydús első negyed volt, előrevetítette, hogy hatalmas küzdelemben dől itt el a győztes kiléte. Pantelicset nem zárta szívébe a fehérvári közönség, nem elsősorban ponterőssége miatt, hanem mert hergelte a publikumot, emellett állandóan reklamált.

Szó se róla, az érdekes felfogásban fújó játékvezetőkön majdnem minden támadásnál számon kérhető volt egy-egy elmaradt ítélet, hiszen a hatalmas adok-kapokban néha teljesen leblokkoltak. Vagy csak képtelenek voltak követni a játék sebességét (nemzetközi bírók is voltka köztük...).

De nem emiatt esett kevés hazai kosár, támadásban rendre bizonytalanul játszottunk, miközben a saját palánk alatt olykor a cserecenter Harazin könnyű kosarait is végignéztük. Ráadásul az eladott labdákból a mieinktől megszokott lerohanásokat vezetett a Falco - és vezett a félidő végén is, bár El-Amin triplája legalább közelebb csalta az Albát. Az érthetően jókedvű vendégtábort a szünet után rövid időre sikerült elcsendesíteni, hiszen az első két negyedben 72%-os pontossággal dobó Falco támadásait kivédekezve, és Simon Balázs egyre eredményesebb játékával felzárkózva kezdtük a harmadik negyedet.

De Szabó és Pantelics révén hamar visszaállt a kilencpontos különbség, és sokáig nem is változott. A negyed végén azonban végre nem ki- hanem beszórtuk a labdát gyors támadások végén, Simi egyik ziccerénél a plusz faultot is befújták (pedig ezt szinte egyszer sem a meccsen, noha majdnem minden tiszta dobásba belecsaptak a védők), így egykosárnyira kerültünk az ellenféltől - egészen addig, míg Harazin megint összeszedett egy kósza labdát...

A záró játékrész őrületes csatát hozott, olykor ugyan nagy hibákkal, de tömény izgalmakkal. Előfordult, hogy harmadik, negyedik kísérletre sem sikerült gyűrűbe gyömöszölni a labdát, de legalább a védekezés megfelelt, és hát fáradt a Falco is, amelyben Kálmán volt a vezér, a másik kiválóság, Timberlake halványabban játszott. 60-60-nál értük utol a Falcót, beállt ez a döntetlen - és talán itt kellett volna átvenni a vezetést.

De egy hihetetlen jelentsor végén háromszor (!) szedte vissza saját elrontott dobását a Falco és negyedikre Szabó triplát dobott, majd Timberlake is megvillant. Úgy tűnt, elúszik a meccs, mert nyeregbe került a Falco, kevesebb mint két perc volt vissza, amikor kilenccel vezettek Kálmánék. Hollis volt az, aki az utolsó rohamra megfújta a riadókürtöt, gyors egymás utánban előbb egy eladott labdát megszerezve száguldott végig és zsákolt, majd emberről varrta be a triplát, és alig több mint egy perrccel a vége előtt 67-71 volt, időt kért a Falco.

Hiába, mert Keller Ákos elvette a labdát Kálmántól, ziccert dobott, egy újabb kivédekezett támadást követően pedig behúzta az egyenlítő kosarat is! Szinte követhetetlenül pörögtek az események, Kálmánt elmulasztottuk faultolni, így végzetes kosarat dobott, de még mindig volt hátra, és tizenvalahány másodpercbe három támadás is belefért!

Labdát vesztettünk, aztán ők is, végül dudaszóra, alapvonali bedobás után Keller emelt rá egy triplát... Szombathelyen úgy nyert ősszel a Falco, hogy az ő centerük betalált kintről - most a miénk kísérleténél kiszédült a labda. A vendégek tehát a két meccsen ősszesen három ponttal voltak jobbak, de mindkétszer nyertek, és ez nagyon sokat érhet nekik a végelszámolásnál. Ráadásul hazai pályán immár egyetlen csapat veretlen a mezőnyben - éppen a Falco.