Az Utolsó vacsora terme Jézus földi életének utolsó stációja. Ekkor és itt adta szeretetének legnagyobb jelét. Maguk az apostolok döbbentek meg legjobban mindazon, amit és ahogyan Jézus tett ezen az éjszakán. Megmosta lábukat, hogy ezzel is kimutassa, mennyire szereti őket. Eleinte nem is akarták neki megengedni, hiszen ez szolgák feladata volt. Igen ám, de Jézus kijelentette, hogy „már nem szolgák vagytok, hanem barátaim”.

 

Szeretetének még a lábmosásnál is nagyobb jele volt az Eucharisztia, vagyis a kenyértöréskor elmondott végrendelete:

 

”Nem hagylak árván benneteket: Vegyétek és egyétek. Ez az én testem. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”.

 

Egyikre sem számítottak az apostolok, mert egészen más gondolatvilágban éltek. Ők az Ószövetség szellemében nőttek fel, ezért Istennek, Jahvénak, még a nevét sem volt szabad ajkukra venni. Most Jézus ép az ellenkezőjét teszi: saját személyében akarja megmutatni nekik az Atyát:

 

”Aki engem lát, látja az Atyát”

 

Az Eucharisztiához asztaltársaság kell, asztal, melyet jó barátok vesznek körül; olyanok, akik még az életüket is odaadják egymásért. Ismerjük magunkat, tudjuk, hogy ehhez nem elegendő a mi emberi erőfeszítésünk. Különösen nem, ha azokat is szeretnünk kellene, akiket legszívesebben megvetnénk, sőt gyűlölnénk.

 

Éppen ezért az Utolsóvacsorán a legnagyobb emberi problémánkat is megoldotta: új szövetséget és új parancsot adott: Az Istenben élő szeretetet, a Primo Amore-t adta át nekünk.

 

Ezzel, de csak is ezzel tudjuk teljesíteni Jézus akaratát:

 

”Azt parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást.”