Minden szentmisében imádjuk az Oltáriszentséget, de ma Úrnapján külön is hódolunk előtte. Szent Juliannától kérte(1264), hogy külön legyen egy ünnep arra szentelve, hogy az Oltáriszentséget minél jobban megismerjék az egyházban. Ekkor írta Aquinói SzentTamás a máig énekelt Tantum ergo himnuszt.

 

Kétféle képpen lehet ezt a csodálatos misztériumot megközelíteni és ünnepelni. Egyik módja: körmenetben megmutatni a világnak; másik az intimitás, vagyis személyes kapcsolatban lenni az Eucharisztiával. Most az utóbbiról szeretnék néhány mondatot elmélkedni.

 

Jézus azért jött, hogy mindegyikünkkel személyes kapcsolatba lépjen. Ezt tette földi életében: mindenki úgy érezte, hogy csak ő fontos neki. Ugyanezt folytatja mennybemenetele óta, és ezt akarja a világ végéig. Bizonyára ezer más alkalmas módot is talált volna ennek realizálására, de legjobbnak és legmegfelelőbbnek ezt választotta. Vagyis a kenyér és a bor színe alatt velünk akar maradni az élet minden síkján.

 

Lehet e közelebb valami hozzánk, mint a kenyér? Természetesen az a kenyér, melyről őseink oly gyönyörűen nyilatkoztak. Nyelvünk a tanúja annak, hogy a kenyér fogalma mindig kapcsolatban volt a jósággal, a szeretettel.

 

Ha valaki nagyon jó volt, azt mondták rá, „olyan, mint a falat kenyér”. És régen a dolgozókat is kenyérkeresőnek nevezték. Egy karaj kenyér volt a napszám bére is, ahogy ezt Móra Ferenc írja egyik novellájában, A mindennapi kenyerünkben.

 

És emlékszem, hogy annak idején, gyerekkoromban, ha a földre esett egy falat kenyér, azért le kellett hajolnom és meg kellett csókolnom. Ilyen mélységekig kell lehatolnunk, hogy valahogy megközelítsük Jézus szándékát.

 

Egyértelműen mondja:”aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök életet adok….És aki nem eszi az én testemet, az meghal”

 

Legyünk kenyérkeresők, Krisztus testének keresői.