Nem ok nélkül nevezték Euangélionnak Jézus tanítását. Ez ugyanis örömhírt jelent. A mai evangélium is annyi örömről számol be, hogy nem is tudok mindegyikről szólni. Talán elegendő lesz egyet kiragadni, amiből ered a többi is.

 

Gyökere mindennek Jézus végtelen jósága, emberszeretete. Feltűnt mindenkinek, hogy akármerre jár, segít, gyógyít, testet, lelket felemel: jót cselekszik. Most egy apa fordul feléje nagy bizalommal, mert lánygyermeke halálosan beteg, nem sok van neki hátra.

 

Tagadhatatlan, hogy így van, hiszen miközben zajlik a párbeszéd az apa és Jézus között, rohannak hozzájuk a szomszédok, hogy ne hívogassanak senkit, mert a kislány meghalt. Jézus azonban másként tudja és látja a dolgokat, mint mi emberek, és három apostolával együtt a kételkedők gúnykacaja ellenére útnak indul az apa háza felé.

 

Az élet és halál ura tudja, hogy mit kell tennie. Kitessékeli a kétségbeesett rokonságot, a jajveszékelő sirató asszonyokat, majd a forró láztól agyongyötört kislány kezét megfogva hangosan ezt a két arám szót mondja:”talita kum”; vagyis „kicsikém, kelj fel” És a halottnak hitt leány felült, felkelt és a Jézus kínálta ételből evett. Bizonyára mindannyian szeretnénk részt venni egy-egy ilyen jézusi csodán.

 

A valóság, az, hogy meg is tehetjük. Jézus ugyanis jól ismeri az emberi természetet, tudja, hogy nélküle képtelenek vagyunk nemcsak a rossz, a bűn elkerülésére, de a jó, a szép, a szent cselekedetekre sem vagyunk képesek.

 

Ezért gondoskodott arról, hogy mindenki, aki őt követni akarja, érinthesse, valamilyen módon láthassa, hallhassa. Minden szentség egy érintése Jézusnak. Annak megismétlése, amiről a mai evangélium szól.

 

És annak, amit a kételkedő Tamással tett:”tedd ide ujjadat és ne légy hitetlen, hanem hívő…Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek”.

 

Ezek vagyunk mi.