Az író- és költőtársak, a Vörösmarty Társaság nevében jöttem, hogy végső búcsút vegyek Pásztohy Domokostól, a nemes lelkű tanártól és költőtől itt, a polgárdi temetőben. Végső búcsút mondtam, ugyanakkor tudom, hogy ez a búcsú a földi léttel kapcsolatos csupán. Tudom azt is, hogy ez valamennyiünk számára nagy fájdalmat jelent, hiszen nélkülöznünk kell egy kedves és tisztességes embert, egy talpig úriembert, a szó legjobb értelmében. Lénye és művei azonban itt maradnak, és emlékeinkben tovább él ő, akit ma temetünk.

 

A szomorú hírt Péntek László nagytiszteletű úrtól hallottam a székesfehérvári, Széchenyi utcai református templomban, egy vasárnapi istentisztelet előtt. És ez az istentisztelet elsősorban az alázatról szólt, meg arról, hogy kik szeretnének elsők, és kik utolsók lenni. S milyen találó, hogy éppen ott és akkor.

 

Hiszen Pásztohy Domokost mindhalálig jellemezte ez az alázat. Az igazi szolgáló ember és alkotó alázata. Ő nem akart első lenni, és mégis sokunk szemében sok szempontból azzá lett. Neki is kijutott az alkotás kegyelmi állapota, az az állapot, ami nélkül sem egy jól sikerült tanóra, sem egy emlékezetes költemény nem jöhet létre. Olyan, erkölccsel megáldott ember volt, aki egyre ritkább napjainkban.

 

Egy olyan korban, amelyben az általa fontosnak tartott értékek egyre veszendőbbek. Művei hitről, protestáns elkötelezettségről, Isten mindent átható szeretetéről szólnak. És persze más, maradandó értékekről.

 

A Biblia Évében, a Vörösmarty Társaság által kiadott Egyszerű példabeszéd c. kötetének nyitó verse szerint: „S most úgy vagyok talán szabad, / hogy nem kötnek üres szavak, / mert lélek-erdőm közepén / Isten tisztásán élek én, / s eltűntek hétköznapjaim.”

 

Most, a gyász idején különös jelentéssel bírnak ezek a szavak. Most, amikor visszavonhatatlanul „Isten tisztása” lett a végső hely, a végső menedék. Az itt maradottaknak az jelenthet többek között vigaszt, hogy Pásztohy Domokos elvégezte a dolgát, élete kerek egésszé alakult.

 

Megírta azt, ami a szívét nyomta, amit fontosnak tartott, és ezzel sok embernek szerzett örömet. Örömet hű társának, az ő útját egyengető feleségnek, családjának, tanítványainak és olvasóinak. Ilyenkor persze az ember önmagába is tekint, és fölteszi a kérdést: vajon, megadtunk-e Neki mindent, amit megérdemelt?

 

Igen, vannak mulasztásaink, amiket már nem tehetünk jóvá. Ugyanakkor azt is sejtem, hogy az ő mérhetetlen szerénysége és megbocsátása is működött és működik ebben a pillanatban is.

 

 

 

Ez az utókor számára nem adhat fölmentést, sőt, inkább arra kell ösztönözzön bennünket, hogy az életművet becsüljük és ápoljuk. És tudatosítsuk, hogy a maradandó értékeket ápolnunk kell.

 

És végül hadd idézzem 16 évvel ezelőtti, Hogyha föltámadok c. versének záró sorait: „Csillag áll fölöttem. Hozzám már nem érhet / semmi megtévesztő kicsinyes kísérlet. / S hogyha föltámadok – „kezemben zöld ággal” - : / többé már nem sírok a vérző virággal.”

 

Úgy legyen!

 

 

http://www.fehervarihirek.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=2293&Itemid=33

 

http://www.fehervarihirek.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=1264&Itemid=33 

 

 

Hozzászólások

3.21 Copyright (C) 2007 Alain Georgette / Copyright (C) 2006 Frantisek Hliva. All rights reserved."