Az evangéliumokból láthatjuk, hogy mindig Jézus a kezdeményező. Ahhoz, hogy elinduljon egy párbeszéd, valakinek kezdeni kell. Jézus olykor provokál. Olyan kérdést tesz fel, amely izgalomba hozza hallgatóit. Ma is ennek vagyunk szemtanúi.

 

Kinek tartanak engem az emberek? De mint mindjárt kiderül, nem is ez a legfontosabb kérdés, hanem az, hogy az apostolok mit látnak benne? Igy jutunk el önmagunkhoz, mert hiszen mindig rólunk van szó.

 

És valóban, ez az egyetlen és legfontosabb kérdés az életben: hogyan viszonyulok az Istenhez? Találkoztam-e Jézus Krisztussal? Ki nekem Krisztus? A mai evangélium egyben érinti azt a problémát is, ami miatt annyian nem tudnak válaszolni Jézus kérdésére.

 

A probléma: miért engedi meg az Isten ezt a rengeteg szenvedést? Lényegét tekintve ugyanezzel küszködik Péter apostol is. Jézus ugyanis egyre többször és egyre nyíltabban beszél saját szenvedéséről is.

 

Mert nemcsak együtt érez a szenvedőkkel, és gyógyítja őket, hanem beavatja tanítványait a megváltásba, ami nem más, mint a kereszt misztériuma. Péter szeretné lebeszélni Jézust, akit mindenkinél jobban szeret.

 

És ekkor hangzik el az, ami választ ad feltett kérdésünkre: hogyan lehet szenvedéseinkből keresztet formálni? Azt mindannyian tudjuk, hogy embernek lenni annyit jelent, mint találkozni életünk első percétől az utolsóig a szenvedéssel. Jézus ezt az ős-dilemmát segít feloldani azzal, hogy a szenvedésből keresztet formál.

 

Sőt, azt kéri tanítványaitól, hogy ki-ki vegye vállára saját egyéni keresztjét, és úgy kövesse őt.

 

Nagypéntek óta mi nem állunk értetlenül, és nem lázadunk szenvedéseink közepette, hanem keresztünket hordozzuk, Jézus Urunkkal együtt.