Az ember nem szeret alul maradni. Másként fogalmazva: szeretünk urak lenni, mások fölé kerülni, és dirigálni. Ősi ösztön ez bennünk, olyan ősi, mint az „úr” szavunk; már az első írásos emlékünkben is szerepel. És nem mentesek tőle a papok sem Ha nem olvasnánk el a mai evangéliumot, nem hinnénk el, hogy még az apostolok lelkében is ott kavarog: melyikük lesz közülük az első, és ki fog Jézus jobbján és balján ülni? Azon pedig külön csodálkozom, hogy Jézus kedvencét, a fiatal Jánost is mód felett érdekelte a dolog.

 

Jézus annyira ismerte az emberi természetet, hogy nem dorgálta meg őket, hanem elmondta nekik örömhírének egyik legmélyebb és legszebb passzusát: Aki igazán úr, az lehajol a másikhoz, és szolgál neki. Mi a szolgálat? Törekvés, lelkület, jóakarat, önátadás, hogy máson segítsünk.

 

Ez is egy ösztön, de nem annyira erős, mint az uralkodás. Ehhez szív is kell. És a szívem boldogan mondatja velem: Képes vagyok segíteni! Jézus Urunk mindenben előljár, és kinyitja szemünket.

 

Tőle tudjuk, hogy a keresztény ember ebben éli meg először saját létének értelmét, azt hogy másokért él. Aki szolgál, annak nagy szíve van. Ez az édesanyák titka. Legyen bármilyen szegény egy anya, ő mindig gazdag: tud adni, és boldog, hogy adhat…

 

És Mesterünktől tudjuk, hogy az őt követőknek is ez a titkuk: képesek vagyunk segíteni! Ebből fakad a mi optimizmusunk, mert Jézus megmutatja nekünk, hogy milyen gazdagok vagyunk: adhatunk tanácsot, vigaszt, megértést, segítséget, és azt a boldogító tudatot, hogy nem vagy egyedül!

 

Ez a kereszténység legnagyobb kihívása ma is: ne legyünk önmagunk körül forgó, önző emberek., hanem adakozó gazdagok!