Nincs abban semmi kivetni való, ha valaki szeretne „nagy” lenni. Még az sem baj, ha szorgalomban, tanulásban, sportban elsők között szeretne valaki lenni. Épp azt hiányoljuk a mai fiatalok legtöbbjénél, hogy nincsen ambiciójuk.

 

A hétvégén nemcsak a liturgikus esztendő utolsó vasárnapját ültük, hanem az „isteni színjátéknak” fináléjaként Krisztust, a mindenség királyát ünnepeltük. Azt azonban mindjárt az elején jó tudnunk, hogy ezen a téren is teljesen eltér Jézus királysága a földi királyokétól.

 

Ezért lelkünkbe, agyunkba, szívünkbe kell vésnünk Jézus szavait:”Az én országom nem e világból való”. Ha jól megfigyeljük, olyat mond, olyan igazságot hirdet, melyet mindannyian megvalósíthatunk..

 

Épp azt, amivel meditációmat kezdtem: hogyan válhatunk királyokká, királyi lelkületűekké akár mostani sívár körülményeink közepette is? Ez már önmagában is figyelemreméltó kihívás! Örök példaképünk a római császár helytartója elé hurcolt tövis-koronás Jézus, aki „krisztus”, vagyis felkent király.

 

Ennél nagyobb ellentmondást alig képzelhetünk el: a trónon ülő élet-halál ura és vele szemben egy megkötözött megkorbácsolt rab, aki mindezek ellenére királynak nevezi magát.”Igen! Király vagyok”

 

Sokaknak, különösen pogányoknak alig érthető ez a fejetetejére állított értékrend. Hogy lehet király egy meggyalázott, ruhájától megfosztott ember-roncs? Úgy hogy végre elfogadjuk, hogy a kézzelfogható, materialis világon kívül, a fizikai dolgok mögött létezik egy másik, egy „fizikán túli” világ, melyet metafizikumnak hívunk.

 

Erról mondja Jézus:”Én azért jöttem a világra, hogy tanúságot tegyek az igazságról”. Az Igazság pedig az, hogy Jézus Krisztus az élet és halál ura. Ennek volt hirnöke az assisi fraticello, Szent Ferenc. És az ő „hadseregének” katonái vagyunk mi is, ha elfogadjuk behívóját.

 

Vajon Krisztus katonája vagyok?