Várni, vágyakozni eleve annyit jelent, mint kilépni szűkre szabott, befalazott eddigi világunkból, és eléje menni annak az újnak, akitől új élményeket, új eszméket, sőt sokszor forradalmat várunk.

 

Az egyház, igazi édesanyaként liturgiája révén zseniálisan kielégíti vágyainkat, és évről évre tanítgat minket várni, vágyódni a szebb, igazibb, istenibb és ezáltal emberibb életre.

 

Tőlünk függ, hogy ezzel a szándékkal indulunk-e karácsony felé, vagy engedünk a megtévesztő merkantilizmusnak, mely kihasználva az ünnepi alkalmat az eszme helyett megvásároltatja velünk a karácsonyfát, a csillagszórós díszeket, az ajándékokat, vagyis a látszatot, az ünnep külső burkát.

 

A mi karácsonyunk oly nagy és szent, mint maga az Isten, és oly ajándékot igér, hogy heteken át fel kell készülnünk rá. Nekünk is szükségünk van szimbolumokra, mert magát az Istent és mindazt, ami vele kapcsolatban van, közvetlenül nem láthatjuk, fel sem foghatjuk, mert „vezetékünk” elégne, vagy kivágná a biztosítékot. Ezért önmaga helyett jeleket küld. Ebben rejlik ennek a csodálatos négy hétnek a ritmusa és dinamikája.

 

Advent átéléséhez ismerni kell az Istentől küldött jeleket. Ha nem ezt tesszük, szükségképpen csalódni fogunk, mivel mást várunk. Úgy járunk, mint 2000 évvel ezelőtt azok a zsidók, akikhez Isten hiába küldött jeleket prófétái által. És mivel Istent várták, de ő „csak” jászolba fektetett gyermekként jelent meg, nem fogadták be, sőt halálra itélték.

 

Nap, mint nap ez ismétlődik meg velünk is. Azért vagyunk elégedetlenek, sokszor lázadunk is, mert másként és mást kapunk Istentől, mint ahogy és amit elképzeltünk. Induljunk hát útnak Názáretből Betlehembe, úgy mint József és Mária, akkor mozgásba lendülünk, és megmozgatjuk a világot magunk körül.