Az Istent senki soha sem a múltban, sem a jövőben - teremtményi voltunk miatt- nem láthatja. Mózes is csak Isten „hátát” láthatta. Ha szemtől szembe látta volna, rögtön meg kellett volna halnia. Önmaga helyett viszont állandóan jeleket küld. És e jelek mögött egy külön világ van elrejtve. (Különben mi magunk is így kommunikálunk).

 

Advent második vasárnapján külön megfigyelhetjük: hogyan és milyen vonatkozásban kapunk jeleket az Istentől. Mivel az emberiség egészéről van szó, ezért azt akarja, hogy a megváltással kapcsolatban mindent el tudjunk helyezni térben és időben.

 

Mert nem dajka-mesékről szólnak az evangéliumok, hanem megtörtént eseményekről. A mi hitünknek épp az az egyik ereje, hogy dokumentálható történelem.

 

Ezért olyan fontos, hogy pontosan rögzítve legyen: mikor, milyen évben, kiket szólított meg az Isten. A római császár neve, uralkodásának 15. esztendeje, helytartójának, a kiválasztott nép főpapjainak regnálása épp úgy szerepel Lukács evangéliumában, mint advent főszereplőjének, Keresztelő Jánosnak küldetése, mely szintén jelek útján vált ismertté.

 

A történelem paraméterei pontosan tudhatók, mert Isten, a világmindenség ura, akkor és úgy cselekszik, ahogy akarja. Hiszen - Babits zseniális szavait idézve, neki szolgái a századok. A történelem, a magunké is tele van Istentől küldött jelekkel.

 

Jelekből tudta meg a Názáreti Szűz is, hogy milyen feladatot bízott rá az Isten. Advent és Karácsony azért érint meg minket oly mélyen, mert rendkívüli jeleket kaptunk az Úrtól.

 

És ez az az időszak, amikor nekünk is felettébb üdvös és tanácsos jobban ráfigyelni a Gondviselés jeleire. Hiszen már puszta létünk is jel, csak oda kell figyelni a Lélek szavára, aki lelkiismeretünkön keresztül kúldi üzeneteit.