Minél elesettebbek vagyunk, annál jobban szeretünk felnézni nagy emberekre. Szép és igen fontos tulajdonsága ez a földhöz ragadt embernek. Heroizálásnak nevezzük. Ugyanakkor egy veszélyforrás is: nem vesszük észre, hogy mi magunk is lehetünk „hősök”, ha úgy tesszük dolgainkat, ahogy azt tőlünk az Isten elvárja. Kis Teréz titka ez. Ő a kis dolgok, kis utak szentje. Mindent lehet közömbösen, sőt fáradt, unott közönnyel tenni, és lehet Istenért, Jézusért, családért, betegért felajánlva cselekedni. A legtöbb édesanya ilyen: mindent az új kicsiért tesz már akkor, amikor szíve alatt megfogant az élete.

 

És lehet így élni hitünket is. Pál apostol a megmondhatója, aki eljutott odaáig, hogy már nem ő, hanem Krisztus élt benne: mindent Jézusért tett:”

 

Benne élünk, mozgunk és vagyunk”

 

Kitől tanulhatjuk meg ezt az istenes szemléletet? A mai evangélium rámutat arra, hogy Jézus 30 évig úgy élt Názáretben, hogy a legprofánabb cselekedeteket is, mint megváltó tette.

 

A hétköznapi munkát is lehet égi magasságokba emelni, és ezzel ünneppé, szentté tenni azt, mi önmagában profán: takarítani, mosogatni, bevásárolni, dolgozni műhelyben, gyárban, szántani, vetni, gyomlálni, aratni, csépelni….mindent

 

Ennek a lelkületnek elsajátításához hit kell. Jelképe a mécses a gyertya A februári liturgia különösen segít ebben: Gyertyaszentelő Boldogasszony, a balázs áldás jelzi, hogy a liturgia mindent a gyertya fényével szeret ünnepelni: elűzni az életünkből a sötétséget.

 

Hisz sokat tanulhatunk a legkisebb gyertyától is, melyet a méhecskék szorgos munkájáből készítenek. A gyertya fénye világít, melegít és azáltal, hogy ég, feláldozza önmagát: lassan, de biztosan elfogy Ne szakítsuk el a profánt a szenttől, hanem szenteljük meg, és emeljük fel a magasba.

 

Igy válhatunk a hétköznapok hőseivé, mint a Szentcsalád minden tagja.