Most, a Jó Pásztor vasárnapja után hivatásunkról elmélkedjünk. Mert nekünk, Krisztus- követőknek nem állásunk, hanem hívatásunk van. Ezt Jézustól tudjuk, aki nyíltan figyelmeztette tanítványait:”Nem ti hívtatok engem, hanem én hívtalak titeket”. És azt is mondta, hogy hozzá csak az jöhet, akit az Atya vonz.

 

És itt érkeztünk el a lényeghez, a gravitációhoz. Tudjuk, tapasztaljuk, hogy igen erősen működik bennünk egy másik gravitáció: a föld, az anyag vonzóereje, mely minden tárgyat és minket is magához akar láncolni.

 

A földet is csak úgy tudja elhagyni az ember, ha a lehúzó erővel szemben életbe léptet egy még nagyobb erőt. Ez az űrrepülésnek a titka. Ennek analógiájáról van szó az evangéliumban. Ahhoz, hogy be tudjunk lépni Isten világába, észre kell vennünk, hogy Jézus hihetetlen szeretettel, jósággal hív bennünket.

 

Úgy ahogy megígérte:

 

”Amikor felemelnek (a keresztre), mindenkit magamhoz vonzok”. .Ő, mint jó pásztor mindegyikünket ismer, nevünkön szólít bennünket. Ha elcsatangolunk, értünk jön, és vállán visz haza minket.”Ismerem enyéimet, és ők is ismernek engem”

 

Ez a szeretet lényege. Nyelvünknek egyik legősibb fogalma és szava a „szer”, amiből annyi egyéb szavunk származik. Jelentésének lényege: magaménak tudom azt, ami számomra fontos, értékes. Ezért szeretünk valakit. Az Isten maga a szeretet. Dante szava szerint Ő a Primo Amore.

 

Minden szeretet tőle származik. Szeretet a mérték, és csak az marad meg, amit a szeretet mértékével teszünk, alkotunk. Jézus úgy alkotta meg az egyházat, hogy Péterre, az apostolokra, tanítványaira, ránk bízta nyáját. Nem hagyott árván minket, velünk van, és szentségein keresztül titokzatos módon segít. E

 

z legyen kölcsönös, vagyis vegyük észre, hogy az Isten országa úgy jön létre, ha mi meg Istennek „segítünk”. Minden hívatás, nemcsak a papi, szerzetesi, hanem az anyai-apai és az összes többi a szeretet kölcsönösségén alapszik.

 

Ezért mondta Prohászka, hogy higgyünk a szeretet végső győzelmében.