A Szabadművelődés Házában nyílt meg Bujdosó Dénes legújabb kiállítása. A megnyitón Bakonyi István köszöntötte a vendégeket. A híres irodalomtörténész beszédét alább tesszük közzé - úgymond a kiállításról szóló cikk helyett, hiszen minden elmond benne az alkotóról és a művekről Bakonyi István, amit csak lehet...

 

 

Egyik képének címét idézve: Bujdosó Dénest messzire sodorta a Tengeri vihar. Most, túl a nyolcvanon talán a csendéletek veszik körül. Egy regényes, kalandos élettel a háta mögött. S a csönd remélhetőleg még sokáig kíséri. A termékeny csönd.

 

Ahogy ezt a most 100 éve született Weöres Sándor is megfogalmazta 66 évesen: „…végleg befelé kell fordulni, belül sétálni, befelé figyelni. Csak a belső táj ne legyen barátságtalan.”

 

Persze itt, a falakon a külső tájak rögzítését láthatjuk, de – miként Bujdosó Dénes is vallja – a belső érzéseket ezeken a külső tájakon keresztül is föl lehet tárni.

 

Akár a háborgó tengerrel, akár egy csokor virággal vagy éppen egy öreg vízimalommal. Tudjuk ugyanakkor, hogy mindehhez szükséges a mesterségbeli tudás meg a tehetség. A mesterséget festőnk különböző iskolákban sajátította el, s ennek számomra legmeggyőzőbb bizonyítékai azok a grafikák, tusrajzok, amelyekből itt, A Szabadművelősés Házának kiállítótermében is látható néhány. Tematikájuk gazdag, miként ennek a tárlatnak az egésze is az.

 

A városrészletek éppúgy érdeklik őt, mint a mitológiai történetek, az emberi kapcsolatok viharos zónái. S hogy az anyag sokféleségét is említsem, van itt olajkép és akvarell is, igazolván az alkotó érdeklődését sokféle irányba. Hiszen igyekszik messzire látni az ilyen ember. Útja Lajosmizsétől az 56-os emigrációt követő Hollandián át Csókakőig és Székesfehérvárig vezet. Itt talált az új világban otthonra. Egész úton hazafelé…

 

És Csókakőről épp úgy messzire lehet látni, mint az évtizedekre otthont adó holland világból, vagy éppen a fehérvári Mikszáth utca hetedik emeleti lakásából és műterméből. Azok után, hogy messzire látó szókimondása következtében megjárta a földi poklokat, és találkoznia kellett a pokol révészével is.

 

Miközben hozta apja örökét: a hajdani földműves és ezermester szorgalmát és munkaszeretetét. Azét az emberét, aki órás szeretett volna lenni, de álmai nem valósultak meg. Azt hiszem, hogy fiának álmai viszont megvalósultak.

 

A huszadik század embert próbáló, forradalmakkal, demokráciával, diktatúrával, háborúkkal, önkénnyel átkozott és áldott, szörnyű és gyönyörű viszonyainak közepette. Ebben a reális, groteszk és szürreális, eufórikus és kijózanító korban. Ilyen viszonyok között a művészet menekvést és lelki gyógyulást is hozhat. A képzőművészet különösképpen is. Hiszen arra vállalkozik, azt próbálja elmondani, ami emberi szóval kimondhatatlan. A formák, a színek erejével.

 

Ahogy Bujdosó Dénes is vallja: „Valami belső nyomás hatására intenzívebben kezdtem hozzá a színek tanulmányozásához. Mikor rájöttem, hogy a színekkel többet tudok kifejezni, ezután már csak ez volt a fő elfoglaltságom.”

 

És számára szent lett a művészet, szent a múzeumok és kiállítótermek világa. Idősebb korában egyre inkább csak ez foglalkoztatta és foglalkoztatja. Ez okoz számára boldogságot élete hű párjával közösen. Sokszor látom őket a Mikszáth utcában.

 

Küzdenek az idő múlásával, s ebben a küzdelemben különös erejük van. Élteti őket a tenni akarás, az élet szeretete. A szeretet, ami soha el nem fogy. Ez a szeretet és erő tartja a festő kezében az ecsetet. S talán az is, hogy utódaiban látja a folytonosságát, ha ők más hivatásnak is élnek.

 

De viszik tovább az ő „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Ezt a Tamási Áron-i mondatot sokszor idézzük. Azt gondolom, hogy a festő most otthon és itthon van. Hazatalált földrajzilag és lelkileg is.

 

Hozzászólások

3.21 Copyright (C) 2007 Alain Georgette / Copyright (C) 2006 Frantisek Hliva. All rights reserved."