- Két éve, tavasszal Dr. Szikora János, akit akkor választottak meg a székesfehérvári Vörösmarty Színház igazgatójának, utalt arra, hogy a város jelentős történelmi hagyományokkal rendelkezik, a múltja azonban messzemenően nincs kiaknázva, s ebben hatalmas lehetőségeket látott. Mindezek mellett – folytatta -, szükséges, hogy az itt élők érezzék, a színház az övéké is, és nem egy elzárt intézményről van szó.

Az elmúlt másfél év során felállt a teátrum új vezetése Csányi János fejlesztési és stratégiai, Dr. Matuz János művészeti intendáns, Hargitai Iván és Bagó Bertalan rendezőkkel. Megfogalmazódott egy új típusú, közönségbarát színház megvalósítása. Ha egy új vezetés megalakul, létérdeke, hogy képesek legyenek közösen gondolkozni, kialakuljon az együttműködés, a bizalom légköre. Úgy tudom, a jelenlegi szakember gárda korábban már dolgozott együtt, tapasztalatokkal is rendelkeznek...

- Korábban a Szolnoki Szigligeti Színházban kezdtem el dolgozni Dr. Szikora Jánossal, akinek Bagó Bertalannal és Hargitai Ivánnal az Új Színházban is voltak közös munkáik. János így két egymást követő alkotói periódusából hozott össze bennünket úgy, hogy Csányi Jánossal hárman közösen nyújtottuk be a pályázatot. Hargitai Iván és Bagó Bertalan pedig támogató művészei voltak ugyan ennek a pályázatnak. Úgy is mondhatnám, hogy János mindkét helyről az általa tapasztalt értékeket igyekezett összerakni. Az elkötelezettség és a közös álmodás ereje az, amely bennünket valóban összeköt mind a mai napig. Szikora János fantasztikus kreativitással szerkesztette össze ezt a színházat. Közben néhány sarokpontot képező mondatot is megfogalmazott.

- Melyek voltak ezek a gondolatok?

- Az igazgatói pályázatának elbírálása idején az egyik meglepő kijelentése az volt, hogy szeretné Székesfehérváron felépíteni a Nagyboldogasszony Bazilikát – szellemiekben. Nagyon súlyos mondat volt, amely köré később jelentős „holdudvar” bontakozott ki. A Koronázási Ünnepi Játékok e gondolat megvalósulását jelentették. Bár magyar-történelem szakos tanár vagyok, de sokáig nem voltam teljesen tisztában azzal, hogy Székesfehérvár hosszú éveken át a magyar királyok koronázó és temetkezési városának, központjának számított. A szakrális központi jellegéről is alig rendelkeztem ismerettel. Ez részben sajnos annak az alvásnak és az értékek át nem transzponálásnak is betudható, amellyel Székesfehérvár adósa maradt saját történelmi múltja felé.

- Lenyűgözőnek találta az egykori koronázóváros hangulatát?

- 2012. augusztusában hónapokon át a Nemzeti Emlékhelyen kezdtem és fejeztem be a napomat. Igyekeztem magamba szívni mindazt, ami ebben a városban most még a föld alatt létezhet. A közös vállalásból nőtte ki magát a Koronázási Ünnepi Játékok, amellyel nem kevesebbet vállaltunk, mint hogy motorja leszünk egy olyan folyamatnak, mely által egy város ráébredhet saját szakrális múltjára.

- Maga az ünnepi játékok produkciója jelentős összefogást eredményezett a város lakosságával?

- Sokat elárul, hogy az első szakrális ünnepen, amelyet több mint 220 szereplővel valósítottunk meg, 210 fő székesfehérvári volt. Olyan szinten megmozdult a város az ügy kapcsán, hogy mi magunk is meglepődtünk. Pontosan látszott, hogy ez a város egyszerűen ki van éhezve arra, hogy saját múltjával látványos formában, korszerű és grandiózus technika segítségével szembesülni tudjon.

- Ezzel együtt a közönség és a város felé történő nyitás, az új profil is megfogalmazódott. A színház lehet „világítótorony”, vagy akár „erőmű” is, adhatunk ezerféle jelzőt is, de egységes álláspontunk volt abban a tekintetben, hogy napjaink „elefántcsont toronyként” működő teátruma nem működőképes modell. Nyitott szellemi műhelyről beszélünk, amely a sokrétűen összerakott városi kultúra művelői számára bátorítást adhat. Felveti az együttműködés lehetőségét. Olyan közös munkákat hozhatunk létre, amely mindenki számára elérhetővé válik már az alkotás folyamatában is.

- Bizonyára kapnak visszajelzéseket a közönségtől arra vonatkozóan, hogy azaz irány, amely felé haladnak, az számukra megfelelő-e? Van ennek mérhető eredménye is?

- Olyan városból érkeztem, ahol a polgárok a színházban több mint tíz és fél ezer felnőttbérlettel rendelkeztek. Ennek ismeretében meglepődve tapasztaltuk, hogy Székesfehérváron teljesen más a helyzet. Különös volt, hogy ritkán mutattak be hetente egy előadást, s a közel százezres lélekszámú városban négy ezer felnőtt bérletet tudtak értékesíteni. Ilyen kondíciók mellett képtelenség lett volna közönséget építeni. A néző egy nagyon érdekes teremtmény a világmindenségben: oda húz, ahol pozitív erőt lát. Jelenleg 13.700 fős nézőszámnál tartunk a második esztendőben, ami annyit jelent, hogy másfél- két év alatt sikerült elérni a színházban azt a számarányt, amelyekkel egy ilyen teátrumnak érzésem szerint jó színvonalon kell működnie.

- Milyen a város színházlátogató kultúrája?

- A fehérvári közönség igazán nem szorul dicséretre, de azért egy ötöst szívesen kiállítok számukra. Korábban kaptunk olyan kritikát, mondván, ne akarjunk mi itt művészszínházat csinálni, mert az már egyszer megbukott. Mások a sok zenés vígjátékra hívták fel a figyelmünket, azt fejtegetve, hogy Veszprém ettől híres, s majd „oda járnak át” a nézők. Óvtak attól is, hogy a város közönsége rendkívül zárt és konzervatív. Úgy döntöttünk, ezeknek a mondatoknak nem ülünk fel, s nekilátunk azt a színházat építeni, amelyre szakmai ösztönünk, s eddig megérzéseink alapján el kellett indulni.

Mi öten a vezetők közül egyfajta színházban szövetkeztünk: a nézőt szeretni kell és komolyan venni. Ha ez megtörténik, akkor a néző is el fogja hinni, hogy jó helyen van. S ha a feladatainkat is jól tesszük akkor a műfaji határainkon belül maradunk, de a határokat teljességig ki kell tölteni. Akik az előadásra megérkeznek egy estén, még csak közönséget alkotnak, de a teátrum képes megvalósítani a több évezredes szakralitásának azt a különlegességét, hogy adott időintervallumra a közönséget közösségé kovácsolja. Ezt a varázslatot csakis a színház képes megteremteni.

- Szikora igazgató úr a kezdetekkor azt mondta, hogy „átörökölve” az előző társulat művészeit, mindenki munkájára kíváncsi, esélyt kínál, s csak azt követően dönti el, kivel tud eredményesen együtt dolgozni. Milyenek most a művészek között szerzett tapasztalat?

- Székesfehérvár egy szerencsés cuvée, egy kedvező elegy. Rendelkezik a régivel és az újjal, öreggel és fiatallal. Megtalálhatóak benne sztárok és pályakezdők, régi és új kedvencek egyaránt. Itt vannak a várományosok és azok is, aki már bizonyítottak. Ebből az egészből János képes volt „kikavarni” egy hihetetlenül finom, nemes, jó tűzű, érett bort. Nincsen benne zavaró felhang. Ennek egyik oka az, hogy szeretik egymást az öregek és a fiatalok - ez egy ritka, legendás pillanat.

- Azt gondolom a közönség túl is mutat Székesfehérvár határain. Kapnak visszajelzéseket a vidéki színházlátogatóktól?

- Nagy gondot fordítunk a tájolásra, vagyis előadásaink nagy részét úgy készítjük, hogy azok bemutatása a környező kisebb színpadokra is alkalmasak legyenek. Ha valamilyen okból nem tud a közönség beérkezni a városba, akkor a színház „látogat” el hozzájuk. Igyekszünk nagyon komolyan venni regionális missziónkat. Az Alba Volánnal olyan megállapodást kötöttünk, amelynek keretében színházi különjáratokat indítunk. Ebből is látható, hogy a közönség színházlátogató vágyát több oldalról is meg lehet támogatni.

- Tervezik budapesti közönség megszólítását is ?

- Ez a legújabb „becsvágyunk”. Budapest „szomszédsága” nagyon vonzó lehetőség a számunkra. Olyan sztárok játszanak a székesfehérvári színpadon, akiket a fővárosi közönség otthon már nem láthat. Ma már futótűzként terjed a szakmában a híre, hogy Székesfehérvárra érdemes eljönni, ha egy nagyon jó színházra kíváncsiak. Premierjeikre 80- 100 fős VIP listát állítunk össze az ország jelentős politikai, kulturális és közéleti személyiségeit megcélozva. Ugyan ilyen fontos eseménynek számít a „kritikus kedd”, amikor kritikusokat hívunk meg egy-egy előadásra, arra kérve őket, hogy írják meg véleményüket a darabokról. Ha egy színház jól működik, akkor annak kétségtelenül kedvező hatásai lesznek a város felé is. Pozitív közbeszéd tárgyává válhat kultúrája miatt is, a gazdasági és sport sikerek mellett.

- Az elmúlt év tavaszán az évadterv bemutatóját fővárosi helyszínen is megrendezték. Mi volt ennek az oka?

- Székesfehérvár város vezetése pontosan meghatározta a pályázati ciklusban elvárásait. A városépítéshez egy nagyon erős színházat képzelt el, s ezzel együtt egy jelentős vidéki műhely koncepcióját várták el. Mi szeretnénk ezt a vállalást túlteljesíteni egy nagyon jelentős színház megteremtésével. A színház mítoszt két helyen lehet jól megépíteni. A bérletesekkel együttműködve helyi szinten és természetesen a budapesti szalonokban, mindkettőt egyszerre építve. Elmondhatom, hogy kevés vonzóbb hely van jelenleg színházi ember számára az országban, mint Székesfehérvárra jönni. Ennek megfelelőek a jelentkezések is a társulathoz. S ha már vannak jelentkezők, akkor létezik csapat is, van jó előadás és sok néző. Beindul egy pozitív folyamat, egy minőségi kiválasztódás, amely a művészeti világban mindig nagyon szerencsés tud lenni a jó vezetés mellett.

- A városban jól érzékelhető az a sokszínű törekvés, hogy a Vörösmarty Színház meg kíván jelenni a város közéletében, kultúrájában egyaránt.

- Alkotásra alkalmas lelkiállapotban, azaz kellő ihlettel dolgozik a teátrum kreatív csapata. Rendkívül hamar fogalmazódnak meg tervek és rendelkezünk is az arra alkalmas szakemberekkel, akik ezeket az ötleteket megfelelően megvalósítják. A székesfehérváriaknak végre lehetőségük nyílik arra, hogy megtudják, mit jelent egy színház a városuk életében. Sokkal többet, mint pusztán ideszerződött színészek és rendezők összessége. Attól működik jól, ha ezer szállal kötődik a településhez és szolgálja is azt. Közösségük hétköznapjainak és elvárásainak kereszttüzében kell működnie. Valamikor nagyot kell, hogy „dobjon”, akkor színháznak hívják, és van, amikor csak együtt kell léteznie a várossal: bemutatkoznia kiállításokon és beszélgetnie az emberekkel.

- Visszatérve a nagyszabású nyári koronázási ünnepi játékokra, a forgatókönyvíró társ feladatát is ellátta Szikora János mellett. Úgy vélem, nem is volt talán olyan család a városban, amely szereplőként, statisztaként, kórustagként, vagy nézőként ne lett volna érintve a produkcióban. Nagy bátorságot jelentett, hogy a színház - a kőfalaktól kilépve - szakrális helyszínen színpadot emelve mutatta be az előadást. Fogadtatása rendhagyó volt. A következőkben már hagyományról is beszélhetünk?

- Az elmúlt évben a koronázási ünnepség korabeli nyelvezetét kellett kikutatnom és magyarra lefordítanom – ez számomra hihetetlen adománynak számított. Ennél is nagyobb jelentőségűnek tartom azonban a helyszínt. Lényegében a szakrális játék segítségével kapta vissza a város közönsége azt helyet, amelyet korábban talán csak „gödörként” említett. Ezen a helyen készült el az a színpadi építmény, ahol az esztergomi érsek celebrált misét. Nos, úgy vélem a helyszín üzenete a Nemzeti Emlékhely kérdésének ügyében a bemutatót követően szellemileg, lelkileg és fizikai értelemben egyaránt célhoz ért. A koronázási játék segítségével kezdetét vette egy gyógyulási folyamat. Ne felejtsük el, hogy 2038-as ünnepi emlékév is elérkezik majd.

- Valódi hagyományról beszélhetünk a két évvel ezelőtt, advent idején útjára indított Újszövetség Maraton esetében, amellyel még az országos média érdeklődését is sikerült felkelteni...

- Ennek valódi üzenete, hogy új szövetséget köt a színház a város lakóival. Nem kulturális, hanem elsősorban fizikai, verbális értelembe vett szövetségkötésről beszélhetünk. Mindebben titok rejtőzik. A felolvasás helyszíne, az asztal, egy szék és a Biblia, valódi színházhatású világítással rendelkezik, olyan érzést keltve a felolvasóban, mintha nem lenne körülette senki és semmi. Csak a hangját hallja. S ez a titka mindennek. A világosságban van, körülveszi a sötét, csak a logosban, a szavak erejébe kapaszkodhat.Sokak számára ez különös élményt nyújt. Végül az ember önmaga által, saját szavai segítségével éri el azt az érzést, hogy még sincs egyedül. Szorongva lép fel a színpadra, majd euforikus élménnyel távozik.

- A fiatalabb és idősebb közönség egyaránt megtekinthette Stephenson „Kincses Szigetének” bemutatóját, amelyet saját maga írt színpadra és rendezett is. Szükséges, hogy az üzenet minél érthetőbb tolmácsolása érdekében az író-rendező lélekben újra gyermekké váljon?

- Már régóta terveztem, hogy olyan darabot rendezek, amely az elsőtől az utolsó percekig elementáris erővel ragadja meg a gyermekeket. A történet a film és színház határvonalán „egyensúlyoz”. Tudomásul kell venni, hogy gyermekek HD felbontású képeken nőnek fel, s ezt a multimédiát úgy is fel lehet használni, hogy a fiatalok a maguk hasznára fordíthassák. A keretjátékban egy színházi ember és egy gyermek barátsága bontakozik ki. A nagy viharban egy kalóz és a főhősnőnk tengerbe fullad. Az a kérdés foglalkoztat, miként lehet a gyermeket átvezetni az óvódás, kisiskolás korúakra jellemző vizuális környezetből a kamaszok világába? Az ilyen „áthúzó” darabok sokat segíthetnek, amely elindul egy mese történetével, és menet közben átfejlődik egy másik, felnőttesebb állapotba.

- Eddigi színes pályája során több mint harminc drámát írt, s a szolnoki színházban saját mesedarabját is színpadra vitte. Tervezi -e hogy székesfehérvári színháznak saját drámát írjon?

- Nagyon szeretném. Lehet, hogy az lesz a megoldás, hogy végül én magam fogom színpadra vinni. Hosszú éveket vártam arra, hogy miközben rendezők jönnek én közben szerzőként biztonságosan a háttérben munkálkodhatom. Azonban mindig másként alakult, s rá kellett jönnöm, hogy a darabjaimat mégis inkább én ismerem a legjobban, s a rendezés bebizonyítja, hogy van készségem annak bemutatására, hogy színpadi formákat adjak a szövegeimnek. Erősen gondolkoztam azon, hogy felnőtteknek írt darabjaimat Fehérváron mutassam be. Elmúltam ötven éves, de felnőtt darabot még nem rendeztem. Most szedtem össze a bátorságomat és jött meg a hitem ahhoz, hogy ezt nekem meg lehet csinálnom.

- Színpadi munkáiból látszik, hogy a gyermekek és a tizenéves korosztály gondolatvilága, sorskérdései különösen is foglalkoztatják.

- Ez a középiskolai tanár attitűdömből fakad és hosszú éveken át drámatanár voltam Szolnokon. Sokat foglalkoztam ezzel a korosztállyal. Gyermekeim is lassan a tinédzser korba lépnek. Elmondható, hogy a diák darabjaim főhősei együtt „növekednek” saját gyermekeimmel. Nem egyszerű feladat a történetírás, hiszen ilyenkor a szerző hónapokra esetleg évekre nekivág egy hosszú útnak. A Kincses Sziget történetén három éven át dolgoztam, a felnőtt előadásaim darabjait pedig gyakorlatilag húsz éve írom.

- Szolnokon énekkart alapítottak. Mi lett a sorsa?

-Az „Amicus” , amely latinul azt jelenti, hogy „barátság” valójában már nem létezik. A két meghatározó tagja, a felségem és én Székesfehérvárra költöztünk, így a korábbi barátságok megszűntek. Előző városunkban a saját lakásunkban rendeztünk próbákat a kórus tagjaival. Ezzel a „barátsággal” igen messzire eljutottunk a kórussal, valójában európai színterekig. De egy „amicusnyi” hely mindenképpen van ebben a városban, mert a felségem és én, imádunk énekelni.

- S végezetül, hogy érzi magát családjával ebben a városban ?

- Sok minden történik körülöttünk, igyekszünk megismerni Fehérvárt és új barátokat találni. Gyakran kérdezik ezt tőlem, s ilyenkor csak azt mondhatom, hogy boldog vagyok itt.