- A kapuk egyfajta demarkációs vonalat képeznek a kapuk mögötti láthatatlan világ, és kapuk előtti látható tér között. A kapuk mögötti láthatatlan világ elindít egy képzeletfoszlányt, mely fotózás közben kicsúcsosodik: vajon adott kapuk mögött milyen élet, milyen otthon, milyen íz, milyen izgalom rejtőzik most, és rejtőzhetett anno.

 

 

- Mi alapján választ ki egy kaput, mi alapján dönti el, hogy azt megfotózza-e, vagy sem?

 

- Biztosan furcsán hangzik, de alapvetően kapukat fotózni nagyon nehéz. És most nem a formapermutált beállításról beszélek, hanem a kaput körülvevő körülményekről. Az oda nem illő matricákról, szórólapoknak odaeszkábált ládákról, a kilincs nélküli kapukról, és a kapuk előtti tértelen térről (ez főként Budapestre jellemző), hisz a másfél méteres járdákkal egyvonalban kocsisorok húzódnak, ami nem enged odaférést a témához.

 

De semmi sem baj, ezek egyszerűen csak körülmények, melyek szűkítik a lehetőségeket, egyben növelik az örömérzetet: a sorozatba illő megfotózható kaput találni kincs. A formákon kívül imádom a színes kapukat például (a kiállítás fotóanyaga is ebből állt össze). A színes kapuk kuriózumok, hisz ha belegondolunk, hazánkban a kapuk dominánsan barnák, vagy zöldek. Vagy ezek árnyalatai. Színes kapukkal országhatáron kívül találkozhatunk, nyitott kapukkal pedig szinte alig. Maximum a déli országokban.

 

 

- Szerintem ebben semmi kivetnivaló nincsen. A kapuk feladata, hogy egy vágói snittel, vagy a becsapódásukkal elválasszák a „kívül tágasabb” teret a „belül végtelen” tértől (belül végtelen, hisz ahány kapu mögötti lét, annyiféle világ). Az átlényegülés abban a pillanatban megtörténik, amikor becsapódik a kapu: az ember leveti az utcai pókerarc maszkját, és valóságosabb érzelmeket megjelenítő arckifejezéssel lép saját, vagy mások otthonába.

 

- Igen, a print-fotókat megpróbáltam kicsit megbolondítani: nem papírra, hanem festővászonra lettek nyomva, ezzel egyfajta fordított hiperrealisztikus hatást keltenek (erre egyébként egy nagyon kedves ismerősöm hívta fel a figyelmemet). Ezen fotók a maguk nyers valóságában idéznek elő (a festővászon által) kicsit festményszerű hatást, ez közelről figyelhető meg leginkább.

 

A monitoron futó fotókhoz hozzányúltam, láthatóvá is tettem az átmenetet, így ott ezt a festményszerű hatást számítógépes utómunkával értem el. A kiállításra érkezők három óriás méretű kapuval is találkozhatnak, melyeknek az az érdekessége, hogy a kapuk 2 méter x 130 cm-es festővászonra lettek nyomva, tehát ha letennénk a földre a képeket, a látogatók akár be is léphetnének a kapukon keresztül egy végtelen térbe.

 

- Ahogy megérkeztünk a kiállításra, fényfestés fogadott minket, mely az épületet kívülről beburkolta.

 

- Igen, egy tudatosan megszerkesztett koncepció köré épült a kiállításmegnyitó. A kiállításra érkezők a valóságos bejárati kapu mellett szimbolikus, fényfestett kapukon keresztül léphettek be a „kívül tágasabb” térből a „belül végtelen” térbe, ahol újabb (itt már a kiállítási) kapuk fogadhatták az érdeklődőket, melyek újabb végtelen terek felé vezettek.

 

Koncepció volt az is, hogy a kiállítást megnyitó személyek mondandója, és a zenész által hozott zenei világ együtt hozzon létre egy megfogható keretet, azaz egy egymásra épülő, a kiállítás témáját felölelő kulturális csomagot kapjanak az érdeklődők. Mindeközben, vagy ezt megelőzően egy székesfehérvári teázó exkluzív, minőségi teái közül választhattak, és fogyaszthattak a „kívül tágasabb”, januári hideg télből érkezvén a vendégek.

Hozzászólások

3.21 Copyright (C) 2007 Alain Georgette / Copyright (C) 2006 Frantisek Hliva. All rights reserved."